A Marvel név említésétől bizonyára elég tetemes embertömeg produkál felettébb furcsa dolgokat, úgymint heves rángások, izzadó homlok és egyéb érdekességek, melyeket betudhatunk akut rajongási tüneteknek. Ez rendjén is van, tudja ezt jól az Electronic Arts is, ezért a Freedom Force-ok sikerén felbuzdulva elkészítette a maga kis képregény-feldolgozását. Lássuk milyen lett!
A korongot a gépbe pattintva némi töltögetés után egy remek bevezető videót tekinthetünk meg: Marvel fanatikusok készítsenek be némi vérkonzervet, nehogy elvérezzenek az akciótól! Szóval, miután ezen túl vagyunk egy egész jól dizájnolt főmenübe jutunk, ahol öt választási lehetőségünk van. Jó szokásunkhoz híven menjünk lentről felfelé: első az Options. Ezen belül túl sok mindent nem állítgathatunk, csak a zenéket, a vibrációt, tölthetünk és menthetünk, valamint az irányítót konfigurálhatjuk (mondjuk elég szegényesen). Egy érdekes pontot képez a „Cheats”, ami tudvalevőleg csalásokat jelent – érdekes, hogy alapból, még a tényleges játék megkezdése előtt megerőszakolhatjuk a játékélményt néhány kód bevitelével. No mindegy, tegyük túl rajta magunkat, levezetésnek nézzük meg a stáblistát, majd csekkoljuk tovább, mit találunk még a főmenüben. Rewards: a már összegyűjtött jóságokat tudjuk itt behatóbban vizsgálgatni, mégpedig a következő felosztás szerint: kártyák, képregények, videók. Ahogy haladunk előre a Story módban, úgy kapjuk meg az egyes jutalmakat, létezik belőlük temérdek, nem kell aggódni. A kártyáknál például megcsodálhatunk minden szereplőt, valamint egy csomó helyszínt is, majd X-et nyomva megfordíthatjuk azt, így egy csomó hasznos infóhoz jutunk. Tisztára, mint egy Marvel Múzeum. Van Online mód, melyben természetesen az interneten keresztül élvezhető mókára kell gondolni – sajna ezt nem volt módunkban kipróbálni, de attól még elhisszük, hogy van. Egyébként a GameCube verzióból ez sajnos kimaradt – aki szeretné élvezni ezt a módot, annak valahonnan szerválnia kell egy Xboxot, vagy egy Playstationt. Ugorjunk egyet, és máris a Versus résznél vagyunk, melyben természetesen ketten eshetünk egymásnak – vagy egy barátunkkal, vagy a géppel. Kezdetben még csak hat szereplő közül szelektálhatunk, ám mint már mondottuk volt, ez a szám később természetesen növekedni fog, egészen 18-ig. Legvégére maradt a Story mód, melyet egyjátékos üzemmódként is deklarálhatunk, lényeg, hogy itt nem tudunk szereplőt választani, a gép által sorban adott karakterekkel kell végigvinnünk a pályákat. Kezdetben The Thing és Wolverine választható…
Az akció…
Nos igen, tudvalevőleg a progi a „megyek és kiütök mindenkit”, azaz angol nevén beat ’em up játékok népes kategóriáját gyarapítja – lássuk, hogyan! Alapvetően tényleg arról van szó, hogy 3D-s terepen korzózunk, majd kiosztunk néhány pofont az akadékoskodóknak, ám vannak Versus-féle kétemberes csaták is – ezek főleg főellenségekkel való bajusz-összeakasztást jelent. Többnyire azonban az előző jellemző, ennek megfelelően az irányítás is így lett konfigurálva. A bal analóg karral bírhatjuk mozgásra delikvensünket, míg a jobbal forgathatjuk a kamerát – meglepően intelligens, és használható módon! –, a négyzet megállás nélküli nyomkodásával pedig az öklök arcbamélyesztését játszuk el – közölhetem előre, ezt a gombot fogjuk leggyakrabban használni! Az X-szel pattoghatunk, a háromszöggel pedig védekezhetünk – az alapgombok közül már csak a kör maradt, ezzel különféle látványos dobásokat produkálhatunk, ha megtehetjük, alkalmazzuk sokszor, mert nemcsak hasznos, de nagyon látványos is! A blokkok vannak hátra: az L1-gyel például falon futhatunk – álá Prince of Persia -, az R1-gyel pedig a személyre szabott speckó mozgásokat hozhatjuk elő. Spiderman például hálóját lövöldözi bőszen, míg Wolverine karmait pattintja ki. Egyetlen hátránya ezeknek a speckó mozdulatoknak, hogy zabálják a hősünk energiáját – melynek fogyását közvetlenül az életcsíkunk alatt követhetjük nyomon. Szerencsére az energia tölthető, ehhez nem kell mást csinálnunk, mint keresni egy nyugis sarkot, majd belekapaszkodni az R1-be, így a csík pirosra vált és már töltődik is szépen. Mennél jobban osztjuk az áldást, annál gyorsabban töltődik egy bizonyos RAGE mérő, mely a háttérben bújik meg, s melyet egy villám szimbolizál. Tehát ha ez tele, nyomjunk R1-et, mire hősünk aktiválja maradék energiáit és sokkal jobban tud majd harcolni – azonban siessünk, mert ha nem váltunk át erre a módra, hamarosan elmúlik harci kedve és kezdhetjük elölről a csík töltését. A hagyományos pályákon többnyire adott számú ellenlábas földbe döngölése a feladat, de vannak más jellegű küldetések, mint például: a „pusztítsd el a hatalmas generátort, ami köpködi magából az idegen lényeket”. Hát igen, nem erőltették túl magukat a srácok ezen a téren, vigasztaljon a tudat, hogy nem is ez volt a szándékuk – legalábbis feltehetőleg. Általában mindenkinek van egy olyan pályája, amely még időre is megy – ezek már kicsit szivatósabbak, ám kétségkívül a legnehezebbek a főellenfelek. Itt mindössze a két elementáris erő méri össze tudását, erejének legjavát adva – meg persze kihasználva a helyzet adta lehetőségeket, ahol lehet. Gondolok itt például a pályákon elszórt tárgyakra, melyek maximálisan interaktívak: felkaphatjuk őket, majd jól tarkón dobhatjuk vele az opponenst, de akár egy jókorát is belerúghatunk, mint egy focilabdába. Külön vicces dolgok a hordók, mert ezek némelyike becsapódás után remekül detonál – csak vigyázzunk, hogy mi magunk ne legyünk a közelben, mert esetleg meg találunk sebződni, ami ugyebár nem kívánt dolog. Másik jó lehetőség az ellenfél azonnali kiiktatására a ringből való kiütés: sajna ez csak Versus módban megy, a Story-ban nem tudjuk így hűvösre tenni a gazokat. Kár, de hát ez van. Nagyjából ennyit kell tudnunk magáról a játékmenetről, térjünk át az értékelésre.
Értékelősdi…
Jómagam nem viseltetek ellenszenvvel a képregények iránt, mi több némi rokonszenvet is mutatok irántuk néhanapján (no, nem feltétlen a Góliátra gondolok, bár az sem volt rossz ;)), ennek megfelelően talán egy pindurit magasabbra tettem a mércét. Történt ugyanis, hogy igazán nagy kedvvel vetettem bele magam az anyag tesztelésébe, ám egy óra után már korántsem volt olyan rózsás az a bizonyos vigyor az orcámon: kissé sablonosra sikerált, túlontúl a hagyományokhoz ragaszkodónak, önmagát felülmúlni nem akarónak (huhh, micsoda rímek, pedig esküszöm nem direkt volt…) bizonyult az anyag. Maga a körítés nagyon baba, még valamiféle történetet is összedobtak nekünk, a válaszható karakterek és azok száma bizonyára sok embernek fogja beindítani a képzeletét: hú, de jó is lesz majd kooperatívban nyomni együtt a haverral. Sajna erre még a legkisebb esélyünk sincs – kivéve persze a netes eseményt, de ott is csak egy az egy ellen öldökölhetjük egymást. Ami a játékmenetet illeti, ott vannak a nagyobb gondok: túl egyszerű. No nem a nehézségre gondolok, abból van elég – inkább a puritánságra célzom: van két kombó, meg egy levegőben való támadás, meg egy speciális mozgás – aztán több se. Igaz, hogy karakterből van éppen elég, ez mindenképpen dicsérendő dolog, sőt remekül sikerült eltalálniuk az egyes személyek tulajdonságait, ennek megfelelően tényleg nagyon különböznek egymástól, ám valahogy mégsem az igazi, hiszen egy meneten belül nem nagyon lehet variálni: jól odaállunk az ellenfél elé, aztán nyomkodom a négyzetet, meg néha a speciális mozgást – nagyjából ennyi a játék. Sajna a pályák sem nagyon dobnak a játékélményen, többnyire unalmas, feketésszürke falakat bámulunk gyengén textúrázva, puritánul modellezett belső terek mentén grasszálunk halovány fényeffektek közepette – a kor játékosa nem ezt várja el egy mostani anyagtól. Továbbá érdekes, hogy a progi alatt a már oly’ sokszor bizonyított Havok fizikai motor muzsikál, ennek ellenére a fiúk nem nagyon használták ki adottságait. Legalábbis nem szemet szúróan. A részecskerendszer elég soványka, ha például felrobbantunk egy autót (mondjuk The Thinggel eldobjuk), az szép füstöt hány, ám egy darab lemez, de még egy csavar nem sok, annyi sem pattan le róla. No jó, ez akár lehetne kötözködés is, ám nem a Havok esetében. A hangok tulajdonképpen nem rosszak, sőt kifejezetten kellemesnek mondhatóak, mikor a nagy akció közben süvítenek jobbról-balról a tűzlabdák és rakéták – tulajdonképpen ezzel minden rendben van, nem úgy, mint a zenékkel. Sajna – hogy stílszerűek legyünk – elég gyengén muzsikálnak, a háttérben nyöszörögnek, semmi különös – pedig valami pörgős fémzenével igencsak meg lehetett volna turbózni a hangulatot. Összességében egy jó közepesre érett meg az anyag, a pluszt az jelenti, hogy mégiscsak egy Marvel játék, és pár kellemes délutánt el lehet vele tölteni – amíg el nem fogynak a karakterek. A titkos dolgokat nem tart sokáig behozni, így a progi nem tart soká, de hát ez már csak így szokott lenni.
