Még úgy ’93-’94 környékén lehetett, amikor megjelent az első Nascar játék a Papyrus gondozásában. A legtöbb ember azt sem tudta, hogy eszik vagy isszák ezt a sportot, ám csodálatos grafikájának köszönhetően – amit ma már enyhén szólva is megmosolyognánk – egyből elnyerte mindenki tetszését. Most pedig a már megszámlálhatatlan klón után kijött a Total Team Control, melyben még teljesebb képet kaphatunk erről a nem mindennapi versenysorozatról.
Valami különös hatások folyományaként jelen korunk játékai egyre inkább komplexebbek lesznek. Hogy ez minek köszönhető, azt talán csak a jó ég tudja, ám kétségtelen tényként véshetjük fel. Ezt a hullámot lovagolja meg az Electronic Arts is legújabb játékában. Hogy miről is van szó? Arról, hogy egy egyszerű versenyjátékból hogyan faragnak komplett menedzselős-versenyzős szimulációt. No, nem kell megijedni, nem a legbonyolultabb focimenedzserek nehézségre gondolunk, arról van mindössze szó, hogy egy fiatal pilótát fogunk alakítani, aki a legalsó osztályból kívánja felküzdeni magát a legnagyobbak közé, a legjobb istálló pilótájaként. Majdhogynem az RPG-kben megszokott „életút” játékról beszélhetünk, persze csak ha ironikusak akarunk lenni. Nekünk kell megszervezni a versenyeken való részvételt, szerződéseket hajkurászni, rajongói táborunkat bővíteni, autógrammokat osztogatni és megannyi más, egy szupersportolóhoz méltó dolgot művelni.
Az eddigi NASCAR játékoknál megszokhattuk, hogy „nyomom a gázt, oszt’ jó’ van” – csak sikerül nyerni. Ám ettől eltérően itt teljesen más perspektívából kell néznünk az eseményeket: lehetőségünk van társainkkal kommunikálni, de akár át is pattanhatunk az ő kocsijukba – mégpedig akár verseny közben is. Bizony, ezúttal egy csapatorientált játékot kalapáltak nekünk össze az EA-s srácok. Csapattársainkkal való jó viszony elemi kérdésnek bizonyul majd, hiszen velük összedolgozva tudunk csak igazán eredményesen haladni a tabellán. Ha látják, hogy úgyis mi vagyunk a jobbak, szívesen segítenek majd nekünk, ha viszont törtetünk, nem nézünk sem istent, sem embert, könnyen a szívükre vehetik, ami meg is fog látszani a statisztikánkon – hiszen a csapat reputációja mindennél fontosabb.
Már említettük, hogy kommunikálhatunk bajtársainkkal – és nem is akárhogy! Összesen nyolcféle parancs áll a rendelkezésünkre, melyeket a jobb analóg karral érvényesíthetünk. Itt érdemes még kitérni a játék legelejére: egyből egy verseny kellős közepébe csöppenünk, ahol sajnos meg is murdál a kocsink, ám felszólítanak minket, hogy fejezzük be a versenyt – természetesen nem kell mást tennünk, mint átpattanni az élen haladó csapattárs járgányába és befejezni a kört. Ehhez először nyomjuk a „fel” irányt, minek hatására kiválasztjuk azt a kocsit, akihez éppen szólani kívánunk, majd nyomjuk a „le” irányt, és már ott is termünk a kiválasztott gépben. Ha sikerült első helyen befejezni a versenyt, végre valahára bejutunk a főmenübe. De most nem erről akartunk értekezni, hanem a parancsokról. Tehát ott tartottunk, hogy összesen nyolc van belőlük, melyek között szerepel a „kövess”, „menj előlem”, „tartsd fel az előttem levőt”, vagy a „gyere mögém”. Amint látható, ezekkel a parancsokkal remekül lehet taktikázni egy öles párbajban – feltéve, ha a játék elején „hosszú” meneteket állítunk be. Ez annyit tesz, hogy ha nem akarjuk a több száz kört végigróni, levehetjük akár tizenkét körösre is az átlagot, ám ebben az esetben a parancsok nem számítanak annyira, hiszen sokkal inkább „villámháború” jellege van az egyes csatáknak. Az egyetlen picike kis baj ezekkel a parancsokkal, hogy ugye az analóg kart a négy fő irányba tudjuk rángatni, ám összesen kétszer ennyi kommand létezik. Nos igen, elég frusztráló tud lenni, mikor a megfelelő parancs nincs „készenlétben” és be kell lépni a menübe, hogy átkonfigurálhassuk azokat. Ez különösen akkor idegesítő, mikor egy hatalmas csata közben vagyunk, de ha éppen az élen száguldunk, akkor sem könnyű a két analóg kart egyszerre kezelni. Megoldást jelenthet az Xboxhoz és PS-hez is kapható fejhallgató készlet beszerzése – ehhez tartozik ugyanis a játék egyik legjobb része, a verbális interakció! Nem tudom, hogy egy ilyen kütyü árát tekintve hányan vannak, akik beneveztek rá, ám itt úgy megdobja a hangulatot, hogy már talán csak ezért is megéri megvenni. Szóval a következő van: összesen mintegy negyven parancsot ismer fel a játék, melyek között ott van természetesen a nyolc csapattársaknak kiadható, valamint számos egyéb: megkérdezhetjük csapatfőnökünket, hogy ki áll az élen; azt, hogy hol vannak a csapattársaink; de akár azt is közölhetjük a csapatunkkal, hogyha legközelebb kimegyünk a boxba, ne javítsák ki a karosszériahibákat, hogy időt spóroljunk. Ki-be kapcsolhatjuk a tükröt, a zenét, a hangokat és még ki tudja mit. Mindez nagyon kényelmessé és egyben nagyon reálissá teszi a dolgokat. Pontosabban tehetné. A program ugyanis néha hajlamos félrehallani egyes utasításokat, ami akkor még nem is lenne olyan égbekiáltóan vészes, ha csak egyszerűen a muzsikát akarjuk lekapcsolni, ám akkor már annál inkább, mikor a főnök baritonja belezúg az éterbe, miszerint vette az adást, és már készíti is elő a terepet, hogy kiállhatunk a következő körben a boxba – noha mi meg sem szólaltunk. Vagy mikor társainknak kiabálunk, hogy blokkolják az előttünk haladót, erre egy másik kocsiban találjuk magunkat (az angolban mindkét szó egy szótagból áll, ezért a progi előszeretettel összekeveri őket…). Szerencsére kapunk vizuális visszacsatolást a kommunikáció érvényességét illetően, de ez már a legkevesebb, ha egyszer ennyire kiforratlan még a rendszer. A hangfelismerés tehát enyhén szólva is hagy kívánni valót maga után, de azért ne legyünk telhetetlenek, lesz ez még jobb is (idővel…).
A játékban lehetünk „hősök” (Hero), de akár „gazemberek” (Villain) is. Ez annyit tesz, hogyha szépen rójuk a köröket, és mindig hozzuk a formánkat, szép kis Hero pontokkal fog bővülni a kasszánk, ha viszont eszelős módjára össze-vissza ütközünk és állandó jelleggel szembeforgalommal haladunk – nos, akkor egy-két Villain pontot van sanszunk begyűjteni. Rosszfiúként sokkal nagyobb rajongói bázisra tehetünk szert, csapatunk presztízse is nő – ám meglehet, hogy nem zárjuk éppen túl jól az évet, csak mondjuk a tabella utolsó harmadában, és biztos, hogy a kelleténél több ellenlábasunk is lesz a mezőnyben. Ennél már csak az kellemetlenebb, ha a saját csapattársainkat haragítjuk magunkra, mert nem elég, hogy nem teljesítik majd parancsainkat, de még keresztbe is tesznek nekünk – ez tehát kerülendő.
A versenyek előtt futhatunk néhány bemelegítő kört, majd nekirugaszkodhatunk az időmérőnek, ahol majd kapunk egy besorolást a versenyt illetően – gondolom, ezzel nem mondtam sok újat. Maga a verseny lényegében abból áll, hogy nagy erőkkel kormányzunk balra – a legtöbb pálya ugyanis kör alakú. Természetesen vannak kivételek is, de nem ez a jellemző. Ilyen például, mikor egy profi kihív bennünket és egy három körös rundban kell jobbnak bizonyulnunk. Ha nagyobb realitást állítottunk be a játék elején, bizony a gumik kopni fognak, az üzemanyagot is után kell tölteni, szóval a boxba állás elkerülhetetlen – persze csak egy hosszabb versenyen van ennek értelme. Fontos még megemlíteni a szélárnyékban való haladást – idegen szóval draftolást –, melyet az ellen mögött sunnyogva végezhetünk: kocsink áramlási tényezői sokkal kedvezőbben alakulnak, minek következtében ugyanannál a sebességnél nagyobb erőtartalék lesz, azaz az ellenfél mögül kivágódva sanszunk van azt megelőzni. Használjuk előszeretettel!
A versenyeket követően láthatjuk a szezonra vonatkozó versenynaptárt, melynél mindig csekkolhatjuk a következő futam időpontját – nehogy egyet is kihagyjunk, mert akkor úgy veszi a program, hogy azon a versenyen utolsók lettünk! Lehetőségünk van még hiper-szuper telefonunkkal is babrálni: sms-eket olvashatunk valamint hívásokat fogadhatunk. Ezek lehetnek csak szimpla gratulációk egy eredményes verseny után, de lehetnek éppen felhívások keringőre is: ha az egyik ásznak nagyon megtetszett a teljesítményünk, könnyen megeshet, hogy kihív bennünket egy párbajra. Legtöbbször azonban menedzserünk, Ace Moneymaker fog zaklatni minket. Ő közli velünk, ha valamelyik csapat érdeklődik irántunk, pénzügyi helyzetünket taglalja, de ő is kioszt egy-két dicsérő szót, esetleg néhány gondos lehordást. Ha sok dicséretet kapunk, az azt jelenti, hogy elég jók vagyunk, és bizton nem csak nála, de más nagyobb menedzsereknél is: törvényszerűen felfigyelnek ránk, újabb szerződésekkel bombáznak majd. Ha elég lóvét összegyűjtöttünk még akár saját csapatot is vehetünk.
Röviden és tömören ennyi lenne a Nascar 06 (te jó ég, már 5 előző része volt…). Grafikáját illetően nem tündököl olümposzi magasságokban – néha bizony elég darabosra sikeredett, ám a kocsik kidolgozása minden kétséget kizáróan nagyon okés lett. Hangügyileg vegyes képet mutat az anyag: a zenék nagyon rendben vannak, igazi blues-os, rockos dallamok csendülnek fel, ami remekül megadja a száguldó életérzés savát-borsát; azonban az autók nyekergése már-már sértésszámba megy a fejlesztők részéről – ezt talán még csiszolhatták volna. Ha valaki hajlandó nehezebb fokozaton játszani, szereti magát a NASCAR-t, akkor nem fog csalódni: hamisítatlanul visszaköszönnek azok a jegyek, melyek ezt a versenyszériát azzá tették, ami. Ha nem is merem mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani, azért az autós játékok szerelmesei feltétlen tegyenek vele egy próbát!
