Battlefield 2: Modern Combat

A PC-játékosok körében már régóta elég csak két betűt kiejteni: BF, és ezzel minden jelenlevő tudja, hogy egy remek multiplayer összezörrenés van kilátásban valamelyik Battlefield serveren. A harcmező, amelyen nemcsak rengeteg fegyver, hanem sokféle jármű is a gyilkolás szolgálatába állítható, már eddig is számtalan FPS-megszállottat vonzott a világhálóra, de a számuk egyre csak gyarapodni fog, hiszen nemsokára immár a konzoltulajdonosok sem menekülhetnek a totális háborúból.

2003-ban a Battlefield 1942-t megszavazták az év legjobb PC-s játékának, azóta pedig a Battlefield sorozatból világszerte több mint 4.6 millió példány talált gazdára: ezek a tények szinte már önmagukban is bizonyítani látszanak, hogy a konzolos Battlefield is jól fog szerepelni. Persze láttunk már karón varjút: a sorozat nem arról híres, hogy alacsony kategóriás PC-ken is remekül futtatható, a PS2 hardvere pedig már jócskán benne van a korban, elvégre hamarosan nyakunkon vannak ugyebár az újgenerációs konzolok. Szóval milyen lehet akkor egy úgymond konzolokhoz lebutított változat? Nos, az EA-tól kapott preview verzió meggyőzően demonstrálta számunkra, hogy a Digital Illusions bármilyen platformon képes igazi háborús hangulatot kelteni.

Ez nemcsak egy csetepaté, ez totális háború! – mondja a játék reklámszlogenje, és nem hazudik. Mint az a Modern Combat alcímből kikövetkeztethető, hasonlóan a PC-s Battlefield 2-höz ez esetben is a jelenkor hadi technikája áll a játékosok rendelkezésére. Egy-egy szerverre 24 játékos csatlakozhat majd fel, akik négy fél közül választhatnak, s képviselhetik az Egyesült Államokat, az Európai Uniót, Kínát, vagy a Közel-Keleti Koalíciót. Az offline konzoltulajdonosok nem elhanyagolható hányadára tekintettel lesz egyjátékos mód is, méghozzá rendesen kidolgozott történettel, küldetésekkel, ahogy az már illik – és ahogy PC-n eddig még nem volt. A Single Player hadjárat színtere Kazahsztán, ahol napjaink feszült politikai légkörébe ágyazva egy világméretű konfliktus van kirobbanóban az ország olajkészleteire pályázó Kína, és a „békefenntartó” NATO erők között, s a játékosnak kell eldöntenie, melyik oldal propagandájának hisz. A küldetések előtt végig lehet nézni mindkét fél híradóit, merthogy meglepő módon ebben a játékban nem úgy van beállítva az egész helyzet, hogy a gonosz komcsikat kell megállítania a teljesen önzetlenül segítő nyugatnak.
Online módban 13 multipálya vár a játékosokra, amelyeken a jelek szerint csak egyfajta üzemmód lesz (a PC-s Conquest), melynek a lényege a stratégiai fontosságú pontok meghódítása és megtartása bizonyos ideig. Egyjátékos módban több mint húsz küldetésre lehet vállalkozni, amelyek során az FPS-ekben már megszokott, ámde mégis ügyesen összeválogatott teendők adódnak, úgymint utcai harcok, híd aláaknázása, mesterlövészkedés, egy kis felderítés, és így tovább.
A játékmeneten belül az irányítás abszolút hagyományos FPS séma szerint alakul (bal karral haladunk, jobbal célzunk), viszont két dolog kissé idegesítő: nevezetesen hogy csak egy-egy gomb tartozik a távcső két fokozatú zoomjához, és leguggolás/felálláshoz: így muszáj teljesen bezoomolnunk, hogy levegyük a távcsövet, illetve teljesen lefeküdnünk, hogy felállhassunk. No mindegy – ez még talán változik.

A helyszínek atmoszférájára nem lehet majd panasz: függően attól, hogy mondjuk behavazott orosz tájon, vagy épp sivatagos közel-keleti terepen járunk, sűrű hóesés, avagy homokvihar rontja a látási viszonyokat, s terepadottságokból adódóan egyszer bokrok között kúszva próbálunk észrevétlenül haladni, máskor meg egy szétlőtt város romjai között keresünk fedezéket. Maga a harc is meggyőzően fest. A színvonalas akciójátékokban immár rendszeresnek mondható rongybaba effektussal esik össze a halálos lövést kapott ellenség, sőt ha mondjuk egy behavazott tetőn lopózott az áldozatunk, akkor még le is csúszik onnan. A robbanások – mert hogy sok minden felrobbantható a játékban – vagy a közelről leadott shotgun lövés ereje több méterre repítik az esetlenül nyakló testeket, ami igen látványossá teszi a különböző fegyverek hatásfokát.

Valamivel több, mint 50 fajta valósághűen viselkedő fegyver kapott szerepet, jóllehet ennyit persze sosem cipelünk magunkkal. A fegyverválasztás gombját benyomva a négy égtáj felé jelennek meg az épp nálunk lévő cuccok, plusz középen az alapfegyver – ergo egy embernél maximum öt dolog lehet. A személyre szabott fegyverarzenált a hovatartozásunkon kívül az határozza meg, hogy milyen beosztásban szolgál az aktuálisan kiválasztott hősünk – ilyenből összesen öt létezik. Egy egyszerű „rohambakánál” általában géppisztoly, maroklőfegyver, gránát, és füstgránát van, amit kiegészíthet mondjuk távirányítású plasztik bomba.  Harcolhatunk viszont mesterlövésszel is, akinél távcsöves puska az alapfegyver, és másik ékessége a lézeres célzó, amivel rakétatámadásnak jelölhet ki célpontot. Ezen kívül kommandósként is helytállhatunk, aki a többieknél pontosabban hordó, hangtompított pisztollyal és gépfegyverrel rendelkezik, és késsel is tud halkan gyilkolni. Lehetünk azután mérnökkel, aki a maga shotgunjával nem éppen a leghasználhatóbb harcos, viszont taposóaknákat helyezhetünk el vele, vagy a rakétakilövőjével az ellenséges páncélosoknak „adhatunk”, a hegesztőpisztolyával pedig a saját gépeinket javíthatjuk. Végül, de nem utolsó sorban a kisegítő személyzet feladatát is elláthatjuk – ilyesmi alatt jobbára a szanitéc munkája értendő.

Az erőssége és a gyengesége mellett tehát mindegyik katonának megvan a maga feladatköre: ebben a játékban nem Rambora osztották a főszerepet, úgyhogy egy összetartó csapat tagjaként dobnak le minket a harcmezőre. Ki kell emelni, hogy mindez bizony vonatkozik az egyjátékos módra is. Az előzetes verzióból ítélve a mesterséges intelligencia egész szépen pótolja a hiányzó „humán erőforrásokat”, és taktikusan irányítja mind az ellenséges katonákat, mind a saját alakulatunkat. Utcai harcoknál például háztól házig, egymást fedezve haladhatunk a gép irányította bajtársakkal. Ha pedig esetenként mégsem remekel az AI, akkor sincs tragédia, köszönhetően a HotSwap rendszernek. De hogy mi is ez a HotSwap? Nos, netán úgy érezzük, hogy mi jobban fedeznénk a többieket a tetőn lévő mesterlövésznél? Semmi akadálya, hogy ezt bizonyítsuk. Csak rá kell néznünk a fickóra, majd lenyomnunk a HotSwap gombját, mire átbújva az ő testébe máris egy új szemszögből vagyunk részesei az eseményeknek. Smith ügynök sem csinálta fürgébben anno Neo ellen, ráadásul a speciális kameramozgatásnak hála egy pillanatra valóban olyan érzésünk lehet, mintha a Mátrix szippantana magába bennünket. A Hotswap tehát annyit tesz: fénysebességgel mozogni egyik egységtől a másikig. Ezzel igencsak pörgőssé válik az egyjátékos mód: az egyik másodpercben még a többiek után loholunk, míg a következőben már a vezérük vagyunk, aztán pedig egy szempillantás alatt a csatatér túloldalán termünk – már ha van ott épp emberünk, akibe „beköltözhetünk”. Valójában muszáj is sűrűn költözködnünk, mert az AI természetesen nem játssza helyettünk végig a játékot, meg aztán van úgy, hogy két egymástól távolabb eső helyszínen párhuzamosan kell visszavernünk az ellenség támadását. Jó példa erre, amikor az egyik pályán egy szigetet, és egy olajfúrótornyot kell megvédenünk, amik között meglehetősen nehézkes lenne ide-oda úszkálni.
Meghalás esetén ugyancsak „lélekvándorlás” játszódik le: a játékos tehát nem egy újonnan spawnolódó katonát kap, hanem egy addig a gép által irányított csapattárs bőrébe bújik. Magától értetődően, ha a csapat létszáma nullára redukálódik, onnan nincs tovább. Hogy ezt elkerüljük, nem szabad értelmetlenül feláldozni senkit. Amikor például két tűz közé kerülünk, az nem működik, hogy majd az AI megoldja, s gyorsan átváltunk valaki másra (hacsak az a valaki más meg nem tudja menteni az illetőt). Taktikázva kell váltogatni, és mindenkiből lehetőleg a maximumot kihozni már csak azért is, mert ha egy katonával huzamosabb ideig küzdünk, és például egy-egy tárral több ellenséget is leterítünk, akkor ezért kitűntetéseket gyűjthetünk be, vagy nyerhetünk életerő bonuszt, idővel pedig szépen fejlődhetünk, s a közlegényből némi szorgalommal akár tábornok is válhat.

A jó előremenetelhez nagyban hozzájárulhat, ha okosan használjuk ki a terepen adódó kedvező alkalmakat. Géppuskafészekből szórhatjuk az ellent, vagy légvédelmi kilövőállásból indíthatunk rakétát, no és – amitől a Battlefield igazán különleges – beülhetünk tankokba, és egyéb járművekbe. Ráadásul nemcsak azokba, amiket már alapvetően a mi csapatunk birtokol!  Példának okáért jön felénk  egy ellenséges terepjáró, el akarja az emberünket ütni, de ehelyett mi lőjük ki a sofőrt, és már pattanhatunk is be. Vezetni nemcsak first person, hanem ha úgy jobban „fekszik” a járgány, akár third person nézetből is lehet – ilyenkor a jobb analóg karral teljesen körbejárhatjuk a járművet. (Igaz, sajnos ez a nézet a preview verzióban a túl közeli tereptárgyaknál kamerabeakadást eredményezett.)  A legpoénosabb pedig az, hogy nem feltétlenül csak a kormánykerék mögé ülhetünk be. Odagurulva egy bajtársunk mellé, és a segítségét kérve az átveszi a volánt, mi pedig az anyósülésről gránátokat puffogtathatunk előre, avagy kaszálhatunk a platóra szerelt, 360 fokban körbe forgó fedélzeti géppuskával. A játékban földi, vízi, és légi járművek egyaránt szerepelnek (összesen több mint 30), így hasonlóképpen egy motorcsónakban is választhatunk a kormányos, és a gépágyút kezelő katona szerepe között.

A járművek attól is roppant élvezetesek, hogy meghökkentően jó fizikával mozognak. Egy helikopter-szimulátornak önmagában is megállná a helyét a Battlefield 2, pedig a repülés a játékmenetnek mindössze egy kicsi szegmense. Természetesen nem kell olyan jártasság a rotorok kezeléséhez, mint egy igazi helikopter-pilótának, de amikor a Black Hawk Dawn mintájára egy keskeny utcában igyekszünk végigrepülni (az alacsony repülést ugyancsak elismerésekkel honorálja a játék), majd befordulni az egyik kereszteződésbe, kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű. Amikor pedig a helikopterrel a magasba emelkedünk, az tűnhet fel, hogy milyen hatalmasak a játék pályái: néhol teljes város van felépítve az azt környező dombokkal, szakadékokkal egyetemben. A nagy méreteket szemlátomást valamennyire meg is sínyli a pálya részletgazdagsága és a textúrák minősége, de azért summa summarum egyáltalán nem mondható csúnyának még a PS2 verzió sem. A hangzást illetően pedig külön gratuláció jár az alkotóknak: a harctér egy másodpercre sem csendesedik el, és nemcsak a fegyverek hangja nagyon autentikus, hanem minden egyéb hang és zörej. A fülünkbe fütyül a szél, miközben ropog a talpunk alatt a hó, a társaink folyamatosan kiabálnak, jelzik, milyen irányból várható az ellenség, mire kell vigyázni, és idegesen kapjuk fel a fejünket, amikor a magasban egy rotor suhogása közeledik.

A Digital Illusions-nek alighanem izzasztó munka lehetett egy ilyen kaliberű játékot a konzolok szűkös memóriájába bezsúfolni, de szerencsére a játék kvintesszenciáján mit sem változtattak. A Battlefield 2: Modern Combat nem csak a nevében Battlefield: nagy valószínűséggel konzolokon is új favorit lesz a multiplayer játékosok számára, s az már csak a ráadás, hogy a HotSwap-pel megspékelt egyjátékos mód is izgalmasnak ígérkezik.