Minden bizonnyal sokak emlékeznek még arra, hogy mekkora visszhangja volt az első Grand Theft Auto megjelenésének, mennyien száguldoztak esztelenül a játék városainak utcáin. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a GTA sikerét látva vetették rá magukat a fejlesztők a témára, amit gyakorlatilag a „mi vagyunk a rosszfiúk, és most itt fogunk jól bűnözni” nem létező szlogen jelölhetne.
A különféle, legtöbbször komoly hangvételű játékok közé most betévedt egy vidám, humoros „példány”, melyben szerencsére (és végre) nem holmiféle gyilkolászáson van a hangsúly, hanem – enyhe képzavarral élve – a Sherlock Holmes-i precizitással kivitelezett betöréseken. A precizitás alatt értendő, hogy nem törött széklábakkal kell tarkón csapdosnunk a bamba őröket; épp ellenkezőleg: pontosan eltervezett útvonalon, észrevétlenül osonva emelhetjük el az adott helyen föllelhető értékeket.
Mindezt ultra-realisztikus grafika helyett rajzfilmszerű (de azért 3D-s) megjelenítésben tehetjük meg. A leginkább a Maniac Mansion 2 – Day of the Tentacle-re emlékeztető ábrázolás (nyújtott épületek, karikaturisztikus szereplők) remekül fest három dimenzióban, de legnagyobb örömünkre mégsem a grafika szolgál: az újság szerkesztősége ugyanis abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy elsőként tesztelhette a The Sting! magyar(!) változatát. Az exkluzív béta verzió „A Nagy Balhé!” címet kapta, és szinte az egész játékot magyarra fordították, még a szereplők is kis hazánk ékes nyelvén szólalnak meg az átvezető képsorokban.
A Nagy Balhé!-ban Matt Tuckert alakítjuk, aki egykoron jó képességű betörő hírében állt, de egy nem várt esemény megállította fölfelé ívelő pályafutásának törekvő menetelését: elkapták a rendőrök és sittre vágták. Hősünk azonban nem adta fel, és szabadulása után visszatért szakmájához. Itt kapcsolódunk be a történetbe, vesszük át Matt irányítását. Egy nem létező város lakói vagyunk, mely sajátos hangulattal bír: a húszas-harmincas évek Amerikáját ötvözi egy rejtélyes, majdhogynem kísérteties aurával. A játékban végig éjszaka van, a fényt a gyatra közvilágítás biztosítja, s a messzi távol sűrű ködbe vész. Az utcákon néhány járókelőn és taxin kívül senki sem közlekedik, mert a hatalmas méreteket öltő bűnözés miatt kijárási tilalmat rendeltek el. A képek által keltett világhoz jelentősen hozzájárulnak a kísérő dallamok is: olykor felszabadult bárzene hallatszik, jazzesen klimpírozó zongoristával, néha basszusgitár hoz egy tipikus betörős témát, bizonyos helyeken pedig olyan érzése támad az embernek, mintha szellemjárta területre tévedt volna. Nos, körülbelül ilyen széles skálán mozognak azok az épületek is, melyekbe betöréseket kísérelhetünk meg. A feladatot nehézségétől függően „adja be” a program, kezdetben egy szimpla benzinkút bevételének megszerzését célozzuk meg, később a legnagyobb kincseket rejtő épületek is horgunkra akadhatnak. Bűntetteinkhez mókás bűntársak is járulnak, velük könnyebben boldogulhatunk, de a zsákmányból ilyenkor nekik is szorítanunk kell egy-egy részt.
Az események sajátos ritmussal rendelkeznek, minden rablást tervezés előz meg, és a megszerzett holmik értékesítése követ. E fázisok közben látogathatjuk meg a város különböző látványosságait (bárok, kocsmák, egyebek) bandatagok után kutatva, vagy vásárolhatunk szerszámokat, új menekülő autókat. Sajnos csak gyalog vagy taxival kereshetjük fel ezeket a helyeket, ez hosszútávon pedig kissé fárasztó. (A taxival nem az a gond, hogy drága, hanem az, hogy ritkán – vagy legalábbis nem elég gyakran – jelenik meg.)
Maga az akció, a tett, a lé elemelése, a társalgás a széffel, szóval a bűnbe esés csak gondos tervezés eredményeképpen lehet sikeres. Ez a felfogás az eddigi „rosszfiús” játékokból amúgy egy az egyben hiányzott, pedig valóban az egyik leglényegesebb elem. Más kérdés, hogy itt a megvalósítása furcsa, bár itt a „furcsa” annyit tesz, hogy remek, zseniális. Ha ugyanis az otthonunkban található tervezőasztalon nekilátunk egy terv kiagyalásának, a program nyomban a helyszínre pakol minket, és egy egyedülálló módszer segítségével rakhatjuk össze a következő bűntettünk darabjait. (Előzetesen még kiválaszthatjuk az aktuális társakat, a menekülő/felszerelést szállító autót, a betöréshez szükséges eszközöket.) Észrevehetjük, hogy a képernyő alján egy videokamera kijelzőjéhez hasonlatos csík helyezkedik el. (Felvétel, lejátszás, előre/visszatekerés gombokkal.) A bal alsó sarokban pedig egy óra mutatja, hogy a betörés hányadik percében, másodpercében járunk. Embereinknek csak külön-külön, és csak úgy adhatunk parancsot, ha a felvétel gombot lenyomjuk. Ekkor a kiválasztott bandatag elvégzi a kért cselekedetet, majd a felvétel megáll. Ha egy nekünk nem tetsző esemény történt ezalatt (pl. kiadtuk Mattnek, hogy törje fel az ajtót, de közben meglátta egy őr), visszatekerhetünk akár a terv elejére is, és fölülírhatjuk új cselekedetekkel a nem kívánt részt. Mozgathatjuk az összes bandatagunkat egyszerre is, ilyenkor látjuk, amint a már kiadott parancsokat a többiek végrehajtják. Ha elkészültünk a tervvel, újranézhetjük az egész felvételt. Elsőre könnyűnek tűnhet a dolog, elvégre mi baj érhetne minket, ha meg nem történtté tudjuk tenni a rossz lépéseket? Nos, mindez nem ilyen egyszerű. Elképzelhető, hogy szerintünk tökéletes a terv (az a múzeumőr épp elfordult, amikor kiléptem a sarkon, senki sem hallotta, amint a baltával halkan szétvertem a bejárati ajtót stb.), mégis a megvalósításnál igen gyakran becsúszhatnak nem várt hibák, hiányosságok. Legnagyobb ellenségeink békés őrök, nagymamák, villatulajok lesznek, akik azáltal, hogy látószögükbe kerülünk, azonnal lebuktatnak. A munkánk ráadásul zajjal jár, így előfordulhat, hogy széffúrónk zörejei árulnak el minket. Aztán ott vannak a riasztók, melyek keresztbe-kasul védhetik az ajtókat, átjárókat vagy egymást. (Az egyik küldetésben pl. csak két riasztó együttes leszerelésével juthatunk tovább.) Ha mindezen akadályok ellenére sikerrel jártunk, a program közli, hogy mekkora volt a maximálisan elvihető zsákmány, valamint azt is tudatja velünk, hogy bűnlajstromunk mennyivel nőtt. Hibás rablás jutalmául az egész rendőrség megismeri a nevünket, bár azt nem sikerült a tesztelés alatt kideríteni, hogy ez milyen negatívumokkal jár. A ’pc.ign.com’ (neves internetes szaklap) kritikusa nehezményezte az angol verzió tesztelése után, hogy miért nem szankcionálják jobban a balsikert; nos, én úgy vélem, egy ilyen felsülést követően az emberek nagy többsége úgyis automatikusan a „Játék betöltése” menüpontra kattint, ahelyett, hogy egy kisiklott „karriert” próbálna meg visszaterelni a helyes útra.
Szóval, ha megszereztük a zsákmányt (szerencsére a magyar neve nem „szajré” lett, mely egy roppant unszimpatikus szó), eladhatjuk a zálogházban, a kapott pénzből pedig jobb felszerelést, gyorsabb vagy nagyobb tárolókapacitású menekülő autót vásárolhatunk. Megjegyzendő, hogy érezhetően sokat tesztelték a játékot (vagy csak egyszerűen nagy gondot fordítottak a helyes játékegyensúly megtalálására), látszik ez a tervek kidolgozásánál éppúgy, mint az elérhető eszközök (szerszámok), autók, segítők esetében. (Pl. lángvágót jó ideig nem vehetünk, az igazán járatos tagok általában a rabolt javak felénél nem érik be kevesebbel stb.) Mindazonáltal nem emlékszem olyan esetre, hogy pénzhiány miatt kellett volna takarékoskodnom, így a betörések inkább hatottak úri passziónak, mintsem létszükségletnek. A járgányok terén is hamar megállapodtam egy-két olcsó, de használható típusnál, szegény kereskedő hiába kínálgatta a szuperebbnél szuperebb automobilokat. Nagy kérdés, hogy miért nem utazhatunk ezekkel is a városban, holott a taxival gyakorlatilag ugyanezt tesszük, a különbség mindössze annyi lenne, hogy más jármű szalad a képernyő közepén. Mindegy, végül is ráfoghatjuk, hogy nem szokványos dolog a bűncselekményhez használatos kocsit lépten-nyomon használni…
No, és ha idáig eljutottunk, azaz a zsákmányunkért kapott dollárokat sikerült elszórnunk,
akkor kezdődhet újra az akció, a tervezés, a célpontok meglátogatása. Valamelyest változatosságot jelent az új bandatagok fölkeresése, akik mindenféle emberek lehetnek, bohóctól kezdve gazdáit eláruló cselédlányig. Sajnos, mint korábban említettem, ők tetemes jussra tartanak igényt, meglehetősen mellbevágó, amikor mondjuk 2-3 segítő esetén a zsákmány egyharmada marad Mattnek. Az is igaz, hogy egy idő után nem is lesz ez olyan fontos, hiszen a történetben a kezdeti siker és vagyon utáni sóvárgásunkat fokozatosan egy szerelmi szál kezdi el kiszorítani, amint az egyre híresebbé váló Matt Tuckert egy ellenállhatatlan nő bízza meg egy-két ígéretes feladattal.
Összességében igen kellemes programnak találtam „A Nagy Balhé!”-t. Egy kitűnő ötlet köré épített játék, mely minden szempontból egyedinek minősíthető. Nem teljesen tökéletes, lehetett volna még javítani rajta, becsempészni egy-két plusz dolgot, valamit, ami egy pici dinamizmust visz a játékmenetbe, mely a sorozatos betöréseket egyedibbé teszi, ami segít abban, hogy a hetedik, nyolcadik rabláshoz is ugyanakkora elánnal fogjunk hozzá. A magyar változat természetesen sokat dob a latba, s annak ellenére, hogy akadnak magyartalan szövegrészletek is, igazán nagyszerűnek mondható. (Főképp, ha figyelembe vesszük az idő/teljesítmény arányt.) Egyáltalán nem mindennapi egy külföldön fejlesztett, kiadott játék esetében, hogy e ritka, közép-európai nyelven szólaljon meg…
Nos, ahogy mondani szokás, „mindezek mellett, s ellenére” ajánlom „A Nagy Balhé!”-t az összes, nem sablonjátékra, trendekre, Quake-re és egyebekre beállítódott, játékos kedvű számítógép-tulajdonosnak.
A magyar változatról…
Az átvezető részekben hallható magyar hangok (Juhász György, Kristóf Tibor, Szénási Kata) jól illenek a játékba. Az írott szövegek rendben vannak, egy-két szó, mondat lehetett volna magyarosabb, de összességében ez egy korrekt munka.
