„Most jön az Animánia!” Hangzott el a kilencvenes évek közepe táján a rajzfilmsorozat beharangozója. Akkor még nem volt sok magyarnyelvű TV-csatorna, elég kevésből lehetett válogatni. A bizonyos „fizetős-hárombetűsön” ment ez a sorozat, és már akkor rabjává tett. Telesen eszement, néhol bizarr humor, rengeteg filmes utalás, valamint vicces karakterek óriási tárháza! Nem is kellett ennél több, kiváló szórakozásnak bizonyult akkoriban! Most viszont saját konzoljainkon is megtapasztalhatjuk a Warner tesók (és a Warner hugi) kalandjait! Ez mennyire lett vicces, és izgalmas alap a játékadaptációnak?
A legenda szerint a XX. Század első felében a Warner Brothers Animációs részlege valami nagyon újjal, valami igazán eget rengetővel kívánta kényeztetni a rajongóit, valamint ezzel újabb híveket kívánt toborozni magának. Nem is kellett sokáig várni, mire valamelyikük fejéből kipattant a Warner testvértrió ádáz, komisz ötlete. Ám ezek a kis csöppségek olyannyira elvetemültek, humorosak, és szenvtelenek voltak, hogy nem lehetett őket bemutatni a nagyközönségnek. Ugyanakkor mérhetetlenül aranyosak voltak, ha éppen jó kedvükben voltak, úgyhogy a kukába sem lehetett kihajítani az egész koncepciót. Elgondolkodtak az animációs részleg vezetői, hogy vajon milyen sorsot érdemel a testvértrió?! Az ötlet ismét hamar jött: Be kell őket zárni a Burbank-i Warner filmstúdió víztornyába, amíg az emberiség fel nem nő az ő magas szintű humorérzékükhöz!
Teltek-múltak az évek, az évtizedek, és hipp-hopp megérkeztünk a jelenbe. A Warner filmrészlege pont most igyekszik megszervezni a nagyszabású Arany-Edgar díjátadót, ám a nyüzsgést valami megzavarja: Valaki ellopta az összes szobrot a raktárból! Thaddeus J. Plotz a magassági-kihívásokkal küszködő stúdiófőnök kidagadó érrel a homlokán közölte, hogy a díjátadást nem lehet elhalasztani, ilyen még sosem fordult elő. A megoldás látszólag hamar jött: Egy bizonyos C.C. DeVille egy meg nem értett filmes jelentkezik, hogy a díjak az ő birtokában vannak, és csak egy 10 filmre szóló szerződés fejében adja őket vissza. A megállapodás megszületik, ám mikor megtörténne az átadás, Deville léghajójából kizuhan az összes szobrocska, szerteszét az egész filmstúdió fölött! De jaj, a víztorony is eldőlt, kiszabadítva a rég elfeledett, elzárt Warner testvértriót! Mi is pontosan itt csöppenünk a játékba! Frissen szabadulva le kell nyűgöznünk a stúdiófőnököt, meg kell győznünk az önnön létjogosultságunkról, mindezt azzal, hogy megkeressük neki mind a negyvenöt aranyszobrot!
Most már tisztában vagyunk a háttértörténettel, mindenki eldöntheti, hogy mennyire felel meg saját szájízének. Már a bevezetőben is megkérdeztem, hogy a viccre épülő animációs sorozat ilyen megtestesülése vajon mennyire lett vicces? Működik a játék?
Nos igen, ezekre a kérdésekre nem árt, ha minél gyorsabban válasszal állok elő nektek. Az igazat megvallva az Animánia mindig is egy nagyon poénos kis sorozat volt, a maga 20-25 perces időtartamával. Egy epizód mindig három mini-részből állt, amik különböző sztorikat dolgoztak fel, különféle karakterek vegyes előadásában. Hogy miért mondom mindezt? Egész egyszerűen abból az okból, hogy tömör félórában, hat-nyolc karaktert felhasználva viszonylag könnyű vicces műsorokat alkotni, de egy hat-nyolc órás játékidő alatt ugyanekkora erőfeszítés már nem biztos, hogy sikerhez vezet.
Mint, ahogyan nem is vezetett sajnos. A poénok között pofátlanul nagy üresjáratokat élünk meg, de a legnagyobb baj az, hogy az ezeket kitöltendő kaland- és platformelemek egyszerűen nem izgalmasak. Túlságosan ingerszegény a környezet. Illetve ezt visszavonom. Határozott érzéseket keltett bennem a program, de ezek a frusztráció, a düh és a csalódottság különböző arányú kombinációiból keveredtek ki. De térjünk is rá inkább a hasznos tanácsokra. Eredetileg végigjátszást szerettünk volna közölni, de sajnos a helyhiány közbeszólt, így meg kell elégednünk egy általános tippcsokorral.
Mint, ahogy írtam, a legfőbb feladatunk a negyvenöt darab Arany-Edgar szobor akkurátus visszaszerzése lesz. Ez első hallásra kifejezetten könnyűnek hangzik, ám a Kánaánig rögös út vezet. A Warner filmstúdióban kezdünk, ez maga is egy pályának felel meg, de tudni kell, hogy innen nyílik az összes többi díszlet felé vezető út is. Ez tulajdonképpen egy afféle központi portál. Ezzel együtt hat, különböző témájú helyszínt járhatunk be: Filmstúdió, Vadnyugat, Szellemház, Tündérország, O’Sullivan Bányája, és a Keleti epikus birodalom.
Az alapfeladat a szoborhajhászás. Minden egyes darab megszerzése komoly feladatok elvégzéséhez van kötve. Arról azonban ne is álmodjunk, hogy első nekifutásra, egyből teljesíteni fogunk egy adott helyszínt. A drága fejlesztők úgy igyekeztek kiküszöbölni a kevés pályát, hogy különböző akadályokat építettek be, amiket csak különböző díszletek szereplőitől megszerzett képességek segítségével küzdhetünk le! Ez annyit tesz, hogy eszméletlenül sokat kell rohangálni a pályák között, így nagyon hamar unalmassá válik a játék sajnos.
A díszletek közti átjárás a szobrok felhasználásával történik, körülbelül olyan szinten, mint, ahogyan a Super Mario 64-ben a Csillagokkal is történt. A világok szobor-számzáras ajtókkal vannak ellátva, van ahova 0 Arany-Edgar, máshova pedig 25 a belépő. Ez csak akkor idegesítő, amikor 24 darab már megvan, de képtelenek vagyunk megtalálni a soron következőt. Ekkor újra be kell járni az összes eddigi pálya összes helyszínét, hogy csekkoljuk azokat a területeket, amik esetleg elkerülték a figyelmünket. Ez vezet a dühvel, csalódottsággal összekevert frusztráció kellemetlen érzéséhez, amit még a cikk elején említettem.
Pontosan ezért, a tanácsom a következő: jegyezzük meg mindennek a pontos helyét, ami a pályákon található. Minden egyes kis járat, szikla, lyuk, pocsolya, vagy mászófal lényeges lehet a továbbjutás szempontjából. Legfőképp azok a helyek érdekelnek minket, ahova az adott pillanatban még nem tudunk eljutni, de látjuk, hogy a megfelelő technika segítségével oda is elmehetnénk. Ezek azért fontosak, mert ha megszerzünk egy új képességet, de nem tudjuk, hogy pontosan hol kell használnunk, az bizony a hajtépkedés fájdalmas rituáléjához vezethet. Külön kiemeltem ezt a tanácsot, de amúgy olyan sokszor fogunk korzózni ezeken a pályákon, hogy szinte belevésődnek az emlékezeteinkbe. Még egyszer hangsúlyozom: nem azért, mert emlékezetesek a helyszínek, hanem mert akár tízszer is visszatérhetünk egy díszletbe!
A vicces az, (bár ez inkább tragikomikus), hogy az ellenfelek olyanok, mintha ott sem lennének. Az első találkozás általában mérsékelten fájdalmas, de ezután egyből megtanuljuk a támadási sémáikat, majd innentől csukott szemmel, hátrakötözött kezekkel-lábakkal is megverjük őket. Ezt magyarázhatjuk azzal, hogy gyerekeknek készült a program, de ez kölyköknek túl frusztráló, felnőtteknek, pedig unalmas ÉS frusztráló.
Az Animaniacs: The Great Edgar Hunt egy fájdalmas reinkarnációja a kilencvenes évek meghatározó rajzfilmfiguráinak. Sem gyereknek, sem pedig felnőttnek nem ajánlhatom tiszta szívvel a játékot, mert a lelkiismeretem azonnal közbeszólna. Nem tudok mást tenni, mint a kilenc éves unokaöcsémet idézni, aki nézte, hogy játszom: „A Crash ezerszer jobb.” Milyen igaza volt?!
Szövegkönyv
Most azt ajánlom mindenkinek, hogy kerítsenek elő akárhonnan egy Animaniacs főcímdalt, akár instrumentális verziót, akár simát, és kezdjenek el énekelni velem. Ha szerettük a sorozatot, akkor azért, hogy felidézzük, hogy milyen is az igazi Animánia humor, ha pedig utáltuk a szériát, ünnepeljük meg, hogy vége van. Sing with me!
It’s time for Animaniacs
And we’re zany to the max
So just sit back and relax
You’ll laugh ’til you collapse
We’re Animaniacs!
Come join the Warner Brothers
And the Warner Sister, Dot
Just for fun we run around the Warner movie lot.
They lock us in the tower whenever we get caught
But we break loose and then vamoose
And now you know the plot!
We’re Animaniacs!
Dot is cute and Yakko yaks.
Wakko packs away the snacks
While Bill Clinton plays the sax.
We’re Animaniacs!
Meet Pinky and the Brain who want to rule the universe.
Goodfeathers flock together; Slappy whacks ’em with her purse.
Buttons chases Mindy, while Rita sings a verse.
The writers flipped; we have no script
Why bother to rehearse?
We’re Animaniacs!
We have pay-or-play contracts.
We’re zany to the max
There’s baloney in our slacks.
We’re Animanie,
Totally insaney
Here’s the show’s namey
Animaniacs!
Those are the facts.
