Ősszel megváltozik az élet értelme, már nem a megszokott 42 lesz, hanem XIII. Eme grandiózus megállapítást akkor sikerült kipréselnem agytekervényeimből, mikor szemrevételeztem az idei E3 alatt felgyűlt FPS kollekciót. Ugyanis a kategória falait többen többféleképpen feszegetik, a Doom3 például ragályos vizuális ingereivel, a Half Life2 az intelligenciájával tarolna, míg a Stalker komoly csapás lesz a lineáris játékmenete, de emellett ott van Ő, egy képregénybe oltott brutális lopakodós-gyilkolászós ’tolom a puskát előre’ stílusú játék. Egyesek máris úgy emlegetik, mint egy grafikus novellát, amely az Ubi Soft értő kezeiben formálódik majd valamiféle first-person art nouveau-vá…
Elsőre ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy a XIII-at az Unreal engine hajtja, bár igazából semmi ördöngösség nincs benne, hisz az alkalmazatott technológia konzol-vonalon kezd már becsúszni a köztudatba cel-shading néven(az új Zelda is ilyen). Lényegében a teljes képet – a hátteret, szereplőket, tárgyakat, mindent – lecsupaszítják kontúrokra, s aztán kézzel rajzolt textúrákkal újratapétázzák. Apró megjegyzés, de kellemes dolog végre látni egy olyan alkotást, ahol szó nincs öles betűkkel hirdetett fotó-realizmusról, na persze a végeredmény azért itt sem ronda, rendesen feleffektezik illetve árnyékokat adnak hozzá. Képzeljük el a Soldiers of Fortune-t Broken Sword féle kézzel rajzolt környezetbe, ahol a képregényszerű élményt tovább fokozza, hogy minden mozgalmasabb akció végén szép nagy ’Bam’, ’Noooo’, ’Aaaarhh’ és hasonló indulatszavak röppenek fel a comics stílusban megszokott buborékokban. Az olvasattal ellentétben ez egyáltalán nem zavaró, sőt kifejezetten jópofa, ahogy az üveg egy nagy ’Placcs’ kíséretében landol valaki fején, aztán előugrik drága cimborája, és ’Bang’ címszó alatt elindít felénk egy 9mm-es lövedéket, persze rendesen pörög az akció eközben.
Emlékeztetnék mindenkit egy nem túl távoli próbálkozásra a Dragon’s Lair-ra, amely technológiájában más, utánérzésében viszont hasonló produkcióként gyarapította az akciójátékok táborát. Bár szorgalmasan próbálom beskatulyázni, de azért ez itt PC-n mégis teljesen egyedi megoldás, hisz az erős fekete kontúr, ami körülölel mindent, a gyönyörűen megrajzolt textúrák és a csorbítatlan 3D-s élmény nehezen szavakba foglalható. A torkolattüzek és robbanások esetén ne a csillogásra gondoljunk, hanem a képregényekben megszokott ábrázolásra (sárga villogó sokszög), a vér ugyan, mint néhány videóban láttam szerves része a hadakozásnak, de hangulati és jelzés szinten túl nem merül el semmiféle darabolós koreográfiában.
A történet magját egy a 80-as évekből származó belga képregény adja, amit Jean Van Hamme és William Vance vetett papírra. Az azonos című műben a Kennedy-merénylet ihlette politikai konspiráció elevenedett meg, csak éppen az akkori kornak megfelelő köntösbe ágyazva, és jócskán megtrágyázva a fikció légkörével. A franciák adaptációjában a kezdés helyszínét már hajszálpontosan lehet tudni, ugyanis New England strandját gazdagítjuk majd eszméletlen testünk (eszméletlen) látványával. A hős ébredése ugyan nem vethető össze Csipkerózsika szundijával, furcsa is lenne, ha egy fehér lovas ipse nyáladzó ajkai nyitnának kaput a kezdeti téblábolásra, de vigyázat sablongyanús momentum közeledik, a jó öreg Amnézia, amit alaposan megaláztak a brazil szappanoperák. Szerencsére most a jobbik fajtából kaptunk ki egyet: az apánk nem az anyánk, a húgunk testvére nem a feleségünk gyereke, és a szomszéd kutyája nem szűrte össze a levet a gonosz mostohával, csupán nem emlékszünk semmire. A kulcscsontunk alatt egy tetovált római szám, a zsebünkben pedig egy New York-i bank széfjének a kulcsa, és indulhat a nagybetűs kaland, hogy exponenciálisan szaporodó ellenségeink kárára kiderítsük mi végre is lövöldözzük őket halomra (remélem érzitek az ellentmondást ;-)).
A dolgot bonyolítja, hogy a kibontakozó szituációkban egyre több véletlen vagy éppen tevőleges momentum kapcsol össze a /JFK dallasi kalandjára hajazó/ Sheridan elnök ellen elkövetett merénylettel. Az FBI gőzerővel nyomoz, a háttérben titokzatos zsoldosok hada munkálkodik, és a nem túl bizalomgerjesztő számsor is titokzatos múltunk sötét titkára utal. Persze a pálinkás szombatot idéző másnapos amnézia miatt csak reménykedhetünk benne, – bár Én azért egy kaján vigyor erejéig a másik oldalt is támogatnám – hogy nem mi húztuk meg a ravaszt.
Utunk során néhány másodlagos NPC-vel boldogítanak, akikkel közös kalandba keveredve némileg feszegethetjük a társ fogalmát, poéngyilkosság elkövetésének gyanúja miatt csupán három emberre korlátozódik az információ. Esztétikai örömtöltésre Jones őrnagyot jelölték, aki az ügyeletes dizőz szerepét hozza, mint Carrington tábornok asszisztense, aztán megjelenik maga a generális, nagy barátjaként a meggyilkolt elnöknek, és Amos százados, az FBI anti-terrorista főnöke eshet be mellénk egy kis közös vérfürdőre. Ami az elszivárgott testnedvekben való lubickolást illeti többféle metódusra hagyatkozhatunk, lassú, surranós típusok felvehetik a csendes halál, míg a tűzerővel való visszaélés bajnokai pedig a tömeg-mészáros jelzőt. Előbbiek dobókésekkel, nyíl- és szigonypuskákkal, mesterlövész-felszereléssel kezelgethetik az adódó konfliktusok, míg utóbbiak a Beretta, Magnum, Uzi trióval a közelebbi, és M-16, Bazooka konfigurációval a távolabbi ellenséges karaktereket. Ami mindenképp javára irható a cselekménynek, hogy ahová lépünk ott fegyver terem, ugyanis bármilyen közönséges tárgy felvétele megengedett, miáltal sörösüveggel kólinthatjuk fejbe az elmélázó gárdistát, téglát vághatunk a meglepett rosszemberek képébe, vagy amúgy istenesen széttörhetjük a hátukon az ottfelejtett székeket. Az üvegszilánkok dobócsillagként viselkednek, az ásó (nesze neked Postal2) emberes méretű pofonok kiosztására szolgál… A csendes lépegetésekhez, finom elterelő manőverekhez, és a riasztók kicselezéséhez meglesznek majd a finom praktikák, bár az AI a mostanában dicsőített Far Cry-hoz mérten kevesebb intelligenciát vezet elő, de az erősítésért sipákoló, egymásra odafigyelő őröknél aligha lesz többre szükség a Thief-féle ninjászok számára.
Az némileg átszüremlik a történetből, hogy emberünk nem köznapi ‘csirke’, meggárgyulása előtt komoly kommandós-tevékenység aktív gyakorlója lehetett, hisz fokozatosan egyre jobb és jobb kunsztokat villant meg, míg végül a XIII. fejezet végén helyreröccen a memóriája. A Splinter Cellből ismerős túszejtés applikálva van a kelléktárba, élő pajzsként tologatható a puszta kezes harcrendszerrel lenyomott csirkefogó (akit lelőttünk, azt már kár lenne magunk előtt rángatni). Továbbá hősünk, bár nem suttogja azt jeges lehelettel, hogy ‘látom a halottakat’, de rendelkezik hatodik érzékkel, nem misztikussal, csupán a mellette elvonuló őrök jelenlétét érzékeli a falakon keresztül, ami ‘TapTapTap’ felirat formájában mutatkozik meg a felületen.
A tengerentúli szülés szeptember végére van kiírva, az európai publikáció, pedig egy hónappal későbbre. A PC mellett PS2-re, és X-Box-ra is csiszolgatják a stuffot, utóbbit 16-os multiplayer koronázza, de a minket érintő platformon 32 szereplős netkódot vetnek be a franciák. Végszó gyanánt azt mondhatom, hogy a kocka el van vetve, méghozzá jó mélyre, és hogy mi sül ki belőle, azt majd a hulló levelek havában meglátjuk…
