Ha visszaemlékszem a 80-as évek végére – amikor még nem volt kábeltévé és a gyerekek nem Pokémonokat vagy G.I. Joe-kat gyűjtöttek, hanem képregényeket – bátran merem állítani, hogy az az időszak volt Magyarországon a Pókember virágkora. Igaz, nálunk nem örvendett akkora népszerűségnek, mint a szülőhazájában, az USA-ban, vagy akár Németországban, de rengeteg gyerek nevelkedett fel azokon a kis füzetecskéken.
Maradjunk is a képregénynél, hiszen hat különböző magazint játszhatunk végig a program során. Mindegyiket külön-külön kell teljesítenünk, a gép által megadott sorrendben. Először terroristákkal és New York rendőreivel kell megvívnunk, A bankrablók című füzetecskében. Második „olvasmányunk” A Skorpió szúrása lesz, ahol a szigorú és mindig kiabáló főszerkesztőnket kell kimenekítenünk – véges időn belül – az egyik mutálódott kollégánk csápjai közül. Ezek után a Rhino dühöngésében a gonosz orrszarvúembert kell móresre tanítanunk úgy, hogy maradjon elegendő energiánk a negyedik epizódban (Visszatérünk c.) kipofozni a kígyóméregembert is. Az invázió című képregény futurisztikus képet fest elénk; szimbiózisos lények szállják meg a várost, ezért az őket előállító berendezéseket kell felkutatnunk és elpusztítanunk. Legvégül pedig az összes főellenséggel meg kell verekednünk szépen sorjában, a Pók a csapdában c. magazinban, hogy végleg békesség szálljon New York városára.
A játék alaptörténetét egy gyenge minőségű videó meséli el, melyben a szereplők hangjai és gesztusai is silányra sikeredtek. Mivel mesével van dolgunk, a kerettörténet is csak arra szolgál, hogy elindítsa az eseményeket. Ahogy jobban belemélyülünk a játékba, észrevehetjük, hogy a programozók a háttér megalkotásába sem szakadtak bele, bár meg kell vallani, hogy helyenként igazán szépre sikeredett. Ami engem talán a legjobban zavart, az az volt, hogy a szereplők hangjai életszerűtlenek voltak, miközben a zenei aláfestések igazán hangulatosak. A játék jellemzéséhez hozzátartozik még az is, hogy Spidey irányítása is hagy némi kívánnivalót maga után. Nem értem, hogy miért nem lehetett felhasználni például valamelyik régebbi Tomb Raider motorját a könnyebb kezelhetőség érdekében. Így csak azt érték el a játék alkotói, hogy még az irányítással is harcolni kell.
A sok negatívum mellet alig tudok felsorolni néhány olyan dolgot, ami pozitívan érintett. Mindössze annyit, hogy a programnak az előbb említett hiányosságai ellenére is kellemes, meseszerű hangulata van (de ez manapság már nem elég!).
Az ellenfelek legtöbbjét puszta kézzel kell legyőznünk, ami kicsit Street Fighter-es hangulatot kölcsönöz bizonyos részeknek. Sajnos újabb rossz pont, hogy mindössze három rúgást és ugyanennyi ütéstechnikát ismer és alkalmaz csak főhősünk. Bár ennyi elégnek is tűnik, hiszen az ellenfelek intelligenciája vetekszik egy marék szúnyogéval.
A játékmenet sem sikeredett észveszejtően bonyolultra, hiszen a pályák túlnyomó többsége lineáris és minimális gondolkodás mellett megoldható. 34 egyéni és 6 tanulópálya kapott helyet a korongon, ami összességében nem lenne kevés egy kiadós játékhoz, de az előbb említett okok miatt a teljes játékidő 8 óra alá csökken. Az elején választható három nehézségi szint közül mindössze csak a hard okozott némi nehézséget. A programozók gondoltak a fiatalabb korosztályra is, külön nekik egy gyerekmódot is beépítettek a választható nehézségi fokok közé. Szerintem nagyon ügyesen ráéreztek az alkotók ezzel a móddal arra, hogy kik is lesznek valójában e szerzemény felhasználói… (Mondom ezt azért is, mert például egyik verekedésnél, sőt a lövöldözéseknél sem lehet vért látni.)
Összefoglalva az eddig elhangzottakat, a Spider-Man olyanoknak ajánlott csak, akik egy könnyű és egyszerű kikapcsolódásra vágynak mondjuk munka után, vagy még nem töltötték be a tizennegyedik életévüket. Persze a Pókember-fanatikusok is megbarátkozhatnak vele, de szerintem nem lesznek tőle elragadtatva. Számításaim szerint egyetlen út áll csak az ilyen programok előtt, és az is a játéktermekbe vezet.
Karakterek:
Peter Parker (Spider-Man):
Szupererős és szupergyors. Képességeinek köszönhetően képes még a függőleges falakon is felmászni, vagy fejjel lefelé megülni a plafonon. Ösztönei riasztják, ha az ellenségei a közelébe érnek. Amikor éppen nem a gonosztól menti meg a világot, akkor a Daily Bugle című újság fotósaként tevékenykedik.
Felicia Hardy (Black Cat):
A macskák könnyedségével és ügyességével megáldott tolvaj. Az egyedüli ember a földön, aki ismeri a Pókember valódi mivoltát is.
Dr. Otto Octavius (Doctor Octopus):
Korábban neves nukleáris kutató volt, akit frusztrált az emberi test korlátoltsága, ezért négy robotkart készített. Egy laboratóriumi baleset következtében azonban őrült megalomániás bűnözővé vált.
Eddie Brock (Venom):
Parker újságíró riválisa, akinek a teste fele kígyóméregből áll egy szimbiózis miatt. Élete legfőbb célja, hogy bosszút álljon Spider-Man-en.
Bank Thug:
Tagja egy magasan képzett rablókból álló bűnszövetkezetnek, a Jabe szindikátusnak.
J. Jonah Jameson:
A képregény egyik alapfigurája, aki a Daily Bugle főszerkesztője. Gyakran ír vezércikkeket arról, hogy Spider-Man valójában veszélyezteti N-Y polgárait, nem pedig óvja őket. Megszállott gyűlölője a piros-kék ruhásnak.
Max Gargan (Scorpion):
Szintén újságíró. J. Jonah egyszer elküldte egy külső helyszíni tudósításra, de egy véletlen baleset következtében ez a jámbor ember egy dühöngő skorpióvá alakult át. Életét ezek után annak szenteli, hogy megnyomorítsa a főszerkesztőt.
Alex O’Hirn (Rhino):
Szuper-páncélozott felöltőjének köszönhetően emberfeletti erővel rendelkezik, amit sajnos az emberiség ellen fordít. Képességei szinte elpusztíthatatlan orgyilkost formáltak belőle.
Jonathan “Johnny” Storm (Human Torch):
Tagja a „csodálatos négyesnek” amit a néhány jó alkot a képregényben. Képes bárhol nagy intenzitású tüzeket generálni, amivel a gonoszok ellen harcol. Pókember egyik legközelebbi barátja.
Matthew Michael Murdock (Daredevil):
Amióta elvesztette látását egy kísérletben, és amióta feltalálta radarérzékelőjét, amivel a bűnt üldözi, azóta lemondott polgári nevéről és előző életéről is.
Dr. Curtis Connors (The Lizard):
Curt amputált karja helyére akart újat növeszteni és ehhez egy saját maga által kifejlesztett kísérleti szérumot használt. Ennek mellékhatásaként a professzor elvesztette emberiességét, és most már kénytelen élete hátralévő részét gonosz gyík formájában leélni.
Mary Jane Parker:
Rettentően jól azonosul kettős egyéniségével, miszerint részben szupermodell, részben pedig egy szuperhős szeretetreméltó felesége.
Quentin Beck (Mysterio):
Egykor hollywoodi trükkmester és kaszkadőr volt, mára azonban már a sötétség erőinek szolgája. Később ő, Dr. Octopus, Sandman, Vulture, Kraven és Electro megalkotta a Sinister Six-et, egyesítve gonosz erőiket. Az illúzió mestere.
Frank Castle (Punisher):
Szabadúszó. Miután a Maffia megölte családját, Frank elhatározta, hogy szembeszáll a gonosz erőkkel, saját törvényeik szerint.
Cletus Kasady (Carnage):
Cletus a gonosz Venom ivadékaként szimbiózisban született, azóta már csak mészárosnak hívják. Brutalitása és a képességei felülmúlják még a legmerészebb képzeletet is.
Monster-Ock:
Az előbb említett szörny és Doc Octopus „kereszteződése”…
Steven Grant Rogers (Captain America):
Ha egy szóval akarnánk jellemezni, csak annyit mondhatnánk róla: Bosszúálló. Nem volt „tagja” az eredeti képregénynek, ezért csak a játék legvégén tűnik fel egyetlen rövid poén erejéig.
