A Cryo a múlt évben sem változtatott eddigi, jól bevált stratégiáján, és továbbra is menetrendszerűen ontja a multimédiás kalandjátékokat a játékosok kisebb-nagyobb örömére.
A Myst harmadik része arra mindenképpen jó volt, hogy az FPS-ek, RTS-ek, és egyéb egyenkategóriák képviselőiről egy pillanatra a kalandjátékokra irányítsa a PC-s közönség figyelmét. Talán a kiadók is merítettek egy csipetnyi bátorságot a fent említett opus sikeréből – ha másból nem is, az eladási statisztikáiból –, és élükön a Dreamcatcherrel igyekeznek az újra fölbukkanó, „gondolkozni is szeretnék” igényű vásárlókat is kielégíteni. A félreértések gyors elkerülése végett, mielőtt értekeznék magáról a Beyond Atlantis 2-ről (ami Európában Atlantis III: The New World néven fut), leszögezném, hogy természetesen a Cryo/DC duó alkotott már jóval a Myst 3 előtt is, sőt…
A Beyond Atlantis 2000-ben invitált varázslatos tájaira, folytatásában – már amennyire ezt folytatásnak lehet nevezni, legyen inkább „második utazás” – egy archeológus hölggyel kutatjuk a szó szoros értelmében „letűnt” nép nyomát, létezésük halvány emlékeinek gyönge fényében. A sivatagi környezetből induló „Atlantiszon túl” nem a Myst technikájával él, azaz nem próbál meg grafikájának döbbenetes szépségeivel azonnal sokkolóan hatni, de szerencsére nem is a Schizm-féle „állóképen szövegfelolvasást tartunk”-technikával igyekszik rongálni lelkivilágunkat. A rövid intro mindössze hősnőnk balesetét meséli el, aki a homoktenger kellős közepén az egyiptomi kultúra maradványait kutatta, de terepjárójával sikeresen fölborult. A térképén iksszel jelzett helyet pedig megszállta egy rosszarcú ipse népes (és főleg fegyveres) kompániájával, ráadásul elcsent egy nagyhatalmú koponyát is, mellyel nyilván nem Halloweenkor akarja rémisztgetni a gyerekeket.
Az első kattintgatások alatt még kicsit húztam a számat, mert ekkor még sem grafikailag, sem zeneileg nem tűnt olyan nagy durranásnak a program. Ugyanígy voltam a szereplőkkel, akiket nehezen szoktam meg, pedig az archeológusnő eljátszására a francia Cryo megnyerte Chiara Mastroiannit, a színészlegenda Marcello Mastroianni és Catherine Deneuve lányát, akivel mindössze annyi problémánk lehet, hogy angoltudása nem verdesi az eget, roppant furcsa kiejtéssel artikulálja mondandóját (míg pl. a főgonosz a szokásos, rajzfilmekből/számítógépes játékokból ismert túljátszással szólal meg). Izgalmasabb lett volna, ha franciául beszélnek a szereplők, vagy ha más nem, szinkronizálják Chiara-t.
A felsorolt gondok azonban hamar a háttérbe vonultak, mert a BA2-nek sikerül prezentálnia egy megoldható rejtvényekkel teli, egyedi világok és a valóság között váltogató történetet, ami képes arra, hogy a gép előtt ülve tartson minket, magával ragad, és csak nehezen enged el. Az adott jelenetek véges helyszínszáma, és a kisszámú tárgyaink természetesen könnyebbséget jelentenek, amikor fejtörőkkel szembesülünk, de így is marad kihívás, olykor a kézenfekvő megoldások képi elrejtése miatt. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre szebbé a játék, egy-egy megoldásunk jutalmául hosszabb-rövidebb átkötő képsorokat kapunk, és furcsa absztrakciók képzetében kalandozva fokozatosan csodálkozhatunk rá a Cryo grafikusainak tehetségére. (Az egyik kedvenc részemben pl. az intróban látott kristálykoponya csillogó világába kerülünk, ahol barátságos delfinek segítésével kell boldogulnunk az eltorzult geometriájú üvegsztrádák tengerében.)
Amint az elhangzottakból látszik, a Beyond Atlantis 2 engem megfogott, ha nem is elsőre, de az első pár óra után, és bárkinek merem ajánlani, akinek esetleg a Schizmbe beletört a bicskája, vagy még ismeretlen számára a műfaj. Az, hogy ezúttal megtaláljuk-e Atlantiszt, újfent részletkérdés marad…
