Az éjfél ura – Mike Singleton

Az “éjfél ura” 1951 született Angliában. Átlagos srác volt, bár akkor még nem
voltak, olyan “hülyék”, mint mi, ezért nem valami érdekes számunkra a
fiatalkora. Felnőttként általános iskolai angoltanár lett belőle, bár egyetemi
évei alatt írt novellákat is. Csak ezután lett vérbeli “hülye”, mert egy
bizonyos (még szőrtelen) Clive Sinclair megépítette a ZX80-ast és elkapta őt is
a gépszíj. Elkezdett rá kisebb akciójátékokat irogatni, de közben rájött, hogy a
Commodore házikedvencét (PET) többen fogyasztják, ezért átírta arra a géptípusra
is a peogramjait. Meglepően zsonglőrködött a rendelkezésére álló 750 bájttal.
Ötleteivel fel is kereste azt a bizonyos szőrtelen sátánt is, aki rengeteg brit
megrontásáért felelt gépeivel. Beutalót kapott Cambridge-be, ahol többedmagával
elkészíthette ZX81-re a Game Pack One “csomagot”. Mivel a játék(ok) úgy 90000
példányban keltek el, Mike 6000 fonthoz jutott, ami már akkor se volt kis
pénz. 

A monda szerint ebből a pénzből vette Singleton a megjelenés idején első
Spectrumját, amire rögvest sikerült is pár egyszerűbb játékot összedobnia, mint
a Shadowfax és a Siege. Az előbbiben egy fehér lovon vágtató Gandalfot
alakítottunk, aki nagymerészen nazgulokra vadászott, míg utóbbiban, a játék
nevéhez méltóan, ostromolni kellett. A Shadowfax paripája meglehetősen élethű
animációval rendelkezett, amire Mike azt mondta, hogy Eadward Muybridge híres
századfordulós lovas mozgóképe ihlette. Nem ezek a játékok hozták meg az igazi
hírnevet számára, Mike fejében egy sokkal monumentálisabb játék körvonalazódott,
ahol egyesíthette a stratégiai-, kaland- és szerepjátékokat.

Singleton első igazi nagy dobása a Lords of Midnight, ami már megjelenésének
évében (1984) kultjáték lett a Speccysek között. A Crash folyóiratnak adott
interjúja szerint a játék egy újfajta “ál-3D-s” térábrázolási technikán alapult,
amit ő Landscaping-nek nevezett. Ennek a technológiának köszönhetően több mint
négyezer helyszínt hozhatott létre. A grandiózusos tájhoz ugyanilyen kaliberű
sztori dukált, ezért Mike a hozzá oly’ közel álló Tolkien műveiből vett ihletet.
A játékban szabad lordokból hatalmas sereget kellett toboroznunk, hogy
legyőzhessük Doomdark boszorkánykirály seregeit. Míg a várakkal, tavakkal,
dolmenekkel teli tájban barangoltunk váltakoztak a nappalok és éjszakák.
Doomdark seregei éjjel aktivizálták magukat és ekkor minden katonát lebénított a
boszorkánykirályból áradó jeges félelem. Programozói részről a legnagyobb
feladat volt a játék beletuszkolása a kis gumibillentyűs memóriájába. A szabad
bájtokért való harc keserves volt és Mike el is árulta a Retrogamer 4. számában,
hogy el kellett távolítania a térkép alsó 3 sorát, hogy az így nyert 384 bájtot
értelmesebb célokra fordíthassa. Egy évvel később el is készült a játék
folytatása a Doomdark’s Revenge, ami monumentálisabb lett az elődjénél. Immáron
száz karaktert irányíthattunk, a lordok pedig fel-alá járkáltak a birodalomban
ügyes-bajos dolgaikat intézve és egymással csatázva. A trilógia utolsó része, az
Eye of the Moon, a rajongók bánatára sosem készült el. 

 Mike még három
érdemleges játékot írt az aranykorban. A Dark Spectre-ben, mely nagyban hajazott
a Lords of Midnightra, a Nyugati Szigetek urát kellett legyőznünk a Sötét Jogar
hatalmi szimbólum megsemmisítésével. Ehhez ismét nagy csapatokat kellett
toboroznunk, valamint különféle küdletéseket elvállalnunk. A játék érdekessége
az volt, hogy lehetett ún. play by mail módszerrel is játszani: a játékosok
lépéseiket ZX Microdrive cartridge-on beküldték a Beyond céghez, Mike pedig
visszaküldte nekik a történések eredményeit. 

 A következő alkotás a
J.R.R. Tolkien’s War in Middle Earth, melyet már a Melbourne House adott ki
’88-ban, mert a Beyond addigra megszűnt. Ebben az alkotásban végre kiélhette
magát Mike. A játékban a karaktereket, hadegységeket egy térképen irányítottuk
(stratégia), miközben a Mordor felé vonuló Frodót és csapatát gyönyörű
digitalizált hátterek előtt mozgattuk (kalandjáték). Igaz, a gyömyörű jelző a
Spectrumos verzióra nem feltétlenül volt igaz.