Ha van valami, amivel a Nintendo marokkonzolja bőven el van látva, az a szerepjáték. A fejlesztők nem mutatnak megállási szándékot, de nem is kell, hiszen mi minden egyes játékot élvezünk, a legfrissebbet pedig be is mutatjuk.
A legismertebb szerepjátékoknak se hírük, se párjuk – gondoljunk csak a Dragon Quest-re, a Final Fantasy-ra, vagy éppen a Chrono Tigger-re. Egytől egyig tündérmeséket felölelő, varázslatos történettel átitatott, élvezetes és összetett játékmenettel bírnak, és mindegyiküknek megvan a maga rajongótábora. Vannak azonban kisebb költségvetésből készült, független játékstúdiók által fejlesztett projektek is, amelyek hasonlóan nagynevű társaikhoz, szintén nagyszerű élményt nyújtanak, ám kevesebben ismerik őket. Lássunk hát egyet közülük nagyító alatt is.
A Black Sigil: Blade of the Exiled történetének középpontjában egyetlen karakter ár, egy Kairu nevezetű árva, egyenesen Bel Lenora-ból származva. Kairu kitűnik társai közül alkalmasságának köszönhetően, és miután megcsillogtatja varázstudását, bosszúból száműzik. A festői szépségű kastély, Bel Lenora sötét múltjában kutatva fényt deríthetünk arra, hogy miért terrorizálják szegény Kairu-t, és a folyamatos ismeretek tudása által áll össze eggyé minden.
Alapjáraton a Black Sigil fejlesztői nem voltak szívbajosak, hiszen míg a történet visszafogottan hangulatosnak mondhatóra sikerült, addig a 2D-s 16 bites grafika in medias res módon egyből az arcunkba csapódik, ugyanis egyből bedobnak minket a mély-vízbe némi tutorial után.
A Black Sigil: Blade of the Exiled a szerepjátékok minden tulajdonságát magán hordja, így nyújtva nekünk 40-50 óra játékmenetet, több tonna küldetést (questet), multiplayer mód háromtól nyolc személyig, továbbá több, mint 100 különböző fizikai és mágikus képesség, több száz eltérő fegyver, és vagy 200 páncélzat. A szerepjátékok pozitív oldala mellett sajnos a Black Sigil pár negatívumot is elkapott a náthával együtt, hiszen a csatarendszer, a taktika és a körökre osztott játékmenet csalódást okozhat némely játékosoknak, alátámasztom, hogy nem alaptalanul.
A játék többi része azonban a profihoz közel levő szinten áll, hiszen egy nagyszerű történet ígérete kecsegtet, és mint tudjuk, a jó történet a sikeres szerepjáték ismérve. Amint túllépsz a kissé bárgyúra sikerült irányításon, avagy megszokod azt, már élvezheted is a 2d-s de ennek ellenére bájos grafikát, és a fel-felcsendülő retró melódiákat.
Jól gondoljátok, a történet és a grafika mellett a zenei összhatás adja azt a kellő pluszt, amely minden RPG rajongót, és más tájakon edzett játékost arra sarkall, hogy ejtsen meg egy próbát a játékkal kapcsolatban.
Összességében elmondhatjuk, hogy a Black Sigil: Blade of the Exiled egy retro grafikájú és dallamú, érzékletes történettel megáldott klafa kis szerepjáték, és ha a csaták, valamint az irányítás kissé nehézkessé is válik néha, gondoljunk bele abba: ezen fejlesztők mögött nem állt egyetlen nagyobb tőkével rendelkező cég sem…
