Senki sincs időzavarban, nem került bele a drága Földgolyó egy speciális térgörbületi időhurokba, de még csak egy ócska párhuzamos dimenzióba sem keveredtünk át. Vagyis igen, mindenki jól lát, most a hét-nyolc hónapja megjelent Brothers In Arms: Road To Hill 30-nek a folytatását vesszük górcső alá. Mágikus dolgok történhetnek a gearboxos srácoknál, hogy máris a kezünkbe nyomják az elmúlt idők egyik legjobb taktikai játékának a következő epizódját.
Annyira mégsem érdemes túlmisztifikálni ezt az egész témát, mivel nem X-aktákba illő rejtélyes eseménysorozat, hanem jótékony előrelátás folyományaképp érkezett hozzánk ilyen hamar az új Brothers In Arms epizód. Hadd fejtsem ki kicsit bővebben.
Az Ubisoftnál olyan gigantikus jóstehetséggel megáldott menedzserek koptatják az ezerdolláros bőrszékeiket, akik a játékötlet megszületésekor már rögtön látták, hogy ez nagyot fog szólni. Éppen ezért már akkor elkezdtek ezen a folytatáson dolgozni, mikor a márciusban megjelent első rész még a bétaverziótól is olyan messze volt, mint tojásos nokedli a lasagne-tól. Szeretem ezt a fajta előrelátást, tetszik, hogy bíztak magukban. Hogy azt már meg se említsem, hogy üzleti szempontból egyenesen tökéletes manőver volt felismerni az aranytojást tojó tyúkot. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy az Earned In Blood lesz annyira sikeres, hogy még jó néhány alkalommal találkozhassunk a Brothers In Arms logóval a szoftverboltok polcain!
Vallhatnám magam én is médiumnak, mint az Ubisoft mindenható menedzserei és üzleti kockázatelemzői, de nekem nincsenek sziklaszilárd megérzéseim. Egész egyszerűen egy apró tényből építettem fel a fenti állítást, miszerint kipróbáltam, és hosszú, kellemes órákat töltöttem el az Earned In Blooddal.
Az a tény, hogy mindössze nyolc hónap választotta el a két rész megjelenését, természetesen rányomta bélyegét néhány dologra. Aki teljesen radikális, forradalmi változásokra számított, gyorsan rohanjon ki a konyhába nyugtatóért, mert elárulom, hogy igen kevés módosítás történt az első epizódhoz képest. Ez lehet negatív és pozitív dolog is, ki hogy éli ezt meg. Személy szerint imádtam a Road To Hill 30-t, olyannyira, hogy a mai napig fent van a gépemen, és még mindig szívesen előveszem egy kis taktikai kikapcsolódásra, vagy energia-levezetésre. Ennek folyományaképp úgy gondolom, hogy a kevés változtatás jó dolog, mert megmaradt annak a program, aminek megszerettem.
Sokan vannak, akiknek az első rész valamilyen okból kifolyólag nem tetszett túlzottan. Panaszkodtak néhányan a játékmenetre, az AI-ra, és volt, aki azt rótta fel, hogy túlzottan hatásvadász elemeket vonultatott fel az előd. Ezek az emberek negatív élményként élik majd meg a kevés újítást, hiszen pontosan a régi, kinőtt cipőben érzik majd a lábukat. Nekik azt tanácsolom, hogy kerüljék el az Earned In Bloodot, és várják meg a következő epizódot, hátha tartogatnak még egy kis puskaport a fejlesztők.
Panaszkodni akárki tud, ezt meghagyom a profiknak, inkább evezzünk izgalmasabb vizekre. Azt nem árt tudni, hogy a Ubisoft komoly Q&A-ket rendezett az átlagos, mezei játékosokkal, akik az első részt nyüstölték. Érdeklődött, hogy „kinek, mi tetszett a legjobban”, „ki, mit utált a legjobban”, „miből kéne több, kevesebb”, vagyis kifaggatta az embereket jó alaposan a Road To Hill 30-ről. Ezekkel az eredményekkel osztottak, szoroztak, átlagot, majd gyököt vontak, és az ily módon megszerzett tapasztalatokat igyekeztek minél nagyobb hatékonysággal implementálni az Earned In Blood játékmenetébe.
Pontosan ezért került át a történet, valamint a pályák nagy része a nyílt mezőkről a romos kisvárosokba. Az emberek az „utcáról-utcára”, „házról-házra” előrenyomuló harcstílust preferálták jobban, és mivel ilyen szituációk bőségesen tarkították a Második Világháború nyugati frontját, hát erre koncentráltak a fejlesztők. Nagyon jól tették. Kiváló, feszült atmoszférát kölcsönöz a játéknak ez a fajta araszolás, egyszerűen el sem tudom elképzelni, hogy másmilyen lehetett a szövetséges katonák helyzete a francia kisvárosokban. Akármelyik rom mögül előugorhat egy kis osztagnyi német katona, bármelyik tetőről orvlövész tizedelheti sorainkat, vagy akár a legszűkebb kis utcából is a lábunk elé gördülhet egy lánctalpas.
A városi hadszíntér telis-tele van meglepetésekkel, ám ez még nem minden. A Road To Hill 30-hez képest sokkal okosabb ellenségek koptatják a flasztert az Earned In Blood utcácskáin. Tisztán emlékszem, hogy az első részben rengeteg olyan helyzet volt, ahol akár két-három kisebb csapatnyi nácival néztünk farkasszemet a csatamezőn. Akkor nem történt semmi különös, kényelmesen kigondoltuk a megfelelő taktikát, majd igyekeztünk lefoglalni és oldalról vagy hátulról megtámadni őket. Már ez sem volt egyszerű, azonban mostanra egy elegáns svédcsavart is beiktattak: az ellenséges katonák többé nincsenek „röghöz” kötve! Ha két náci szakasz állja az utunk, és mi csak az egyikkel kezdünk el foglalkozni, azon kaphatjuk magunkat, hogy a másik német csapat már oldalról ledarálta az egész osztagunkat.
Igyekeztek úgy programozni az AI-t, hogy hozzánk hasonlóan cselekedjen. Nekik is pont az a céljuk velünk, mint nekünk velük: megtalálni, sarokba szorítani, bekeríteni, majd megölni. Ez kimondottan ínyenc fűszerezést kölcsönöz a játéknak, így az egész még kevésbé statikus, mint az amúgy is mozgalmas első részben. A küldetések inkább hasonlítanak egy-egy szépen koreografált sakkjátszmához, mintsem egy vérgőzös ütközethez. Az igazi csatatéren a taktika esszenciális értékű fegyver, ezen múlik, hogy megnyerünk vagy elbukunk egy ütközetet.
A Single Player játékmód sikeres befejezéséhez szükséges idő nagyjából másfélszerese az első résznek, mivel ott nagyjából tíz óra alatt végig lehetett futni a sztorin, itt pedig 15-18 órára van szükség a teljes végigjátszáshoz.
Miután végigkalauzoltuk Hartstock őrmestert és kis csapatát a csatamezőkön, nekiveselkedhetünk a Multiplayer mókának. Ez a rész is igen jóra sikeredett! A régi és új Skirmish pályák igazán kellemes szórakozást nyújtanak, de a kooperatív mód egyértelműen viszi a pálmát. Nagyon élvezetes valakivel szövetkezni az interneten, vagy LAN-on a németek visszaszorítására. A Splinter Cell – Chaos Theory kooperatív játékmódja óta nem szórakoztam ilyen jól, mindenki próbálja ki az Earned In Blood Multiplayer részét!
Mivel oly kevés idő telt el a Brothers In Arms első és második részének megjelenése között, ezért az utód megjelenítéséért felelős grafikus motor szinte egy az egyben ugyanaz maradt, mint az elődé. Kisebb módosítások ugyan történtek, főleg a textúrákon érezni némi javulást, bejött néhány új fényeffekt, de összességében azt kell mondjam, hogy minden maradt a régi. Ez sem nagy trauma, tekintve, hogy ez első epizód egyáltalán nem nézett ki rosszul, de azért titkon reménykedtem, hogy kapunk valami ínyenc grafikai újdonságot. Sebaj, de a következő részre azért kérünk valami vizuális nyalánkságot!
Mi is lehetne a konklúzió? Talán mindössze annyi, hogy az elmúlt hét-nyolc hónapban nem történt radikális újítás a Brothers In Arms sorozatban, ám a program olyan mértékű finomhangoláson ment keresztül, hogy gondolkodás nélkül megemelem a kalapom a gearboxos srácok előtt. Így kell ezt csinálni: „ha már kész alapanyagból csinálunk folytatást, akkor gondoskodjunk róla, hogy az alapanyag a legfinomabb kezű munkások felügyelete alatt öltsön végső formát.”
John F. Antal ezredes
Habár magyarosan hangzik az ezredes vezetékneve, mégsem kis hazánkból származik a nyugalmazott katona. Ő személy szerint a Gearbox Software történésze, hadászati tanácsadója, valamint egyik vezető történetírója. Nem egy kreált figura, valódi hús-vér ember, aki múlttal rendelkezik az amerikai hadseregben.
1973 és 2003 között rengeteg bevetésen vett részt, amerikai katonák sorait irányította szakaszoktól ezredekig. Állomásozott már Németországban, Koreában, Kuvaitban, Amerikában, valamint egy M1A1-es tankokból álló zászlóalj parancsnoka volt az Észak- és Dél-Koreát elválasztó demilitarizált övezetben. Kitüntetésekkel, díjakkal, és elismerésekkel teli katonai pályafutása volt. A seregben eltöltött három évtized tapasztalatát, valamint hadtörténeti kutatásainak eredményeit használta fel a Brothers In Arms széria élethűvé tételében!
Kellemetlen kérdés:
Most már egy picit pihentessük a Második Világháború témáját, rendben srácok?