Castlevania játékról mindig öröm írni. Van ebben a sorozatban valami plusz, valami egyedi. Talán nem is véletlen, hogy a széria a még mindig futó, más, 2D-s játékgenerációból ránk maradt játékok közül is a legismertebbek között van. Ez a cím az, amely már sok-sok éve piacon van, és a kezdetektől fogva meghódítja az igényes programokra kiéhezett felhasználók szívét. A vámpírvadászatot átélhettük (többek közt) GameBoy-on, GBC-n, NES-en, PC-n, SNES-en, MegaDrive-on, PS-en, Saturnon, N64-en, GBA-n, és nem utolsó sorban a Playstation kettes masinériáján. Azt hiszem, a célplatformok igen komoly listája is bizonyítja azt, amit már elkezdtem jómagam is pedzegetni. Ez pedig a minőség.
A Castlevania játékok – melyek mottója a „Vadászat Draculára” lehetne – legfőbb ismérvei a következők: remek hangulat, szépen kidolgozott grafika, gyönyörű zenék, változatos fegyverek és ellenfelek, csodálatosan kimunkált gótikus környezet, valamint jól kidolgozott történet, rengeteg izgalom és tartós játékélmény. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legjobban sikerült epizódok közé a NES-re készített Dracula’s Curse alcímmel ellátott harmadik rész, a SNES-re fejlesztett negyedik fejezet (ez inkább csak az akkori technikát maximálisan kihasználó grafikai megjelenítés miatt), és a PS és Saturn gépeken egyaránt megjelent Symphony of the Night tartoznak. Ezek mind nagy lépést jelentettek a stílus jelenlegi formájának eléréséhez vezető úton. Hogy egy kicsit jobban képben legyünk, megemlíteném még azt is, hogy a Dracula’s Curse a kor egyik legkiemelkedőbb darabja volt, hiszen elsők között alkalmazta (legalábbis az erősen platform beállítottságú stíluson belül) a megszokott egyirányú történet helyett az elágazó sztorivonalakat, ami alternatív végigjátszást is jelentett, ráadásul így több mellékszereplőt is megismerhettünk, akiket ráadásul társként magunkkal is cipelhettünk. A Symphony pedig csak szimplán a műfaj legtartalmasabb, legváltozatosabb, legszebb és leghangulatosabb darabjának bizonyult, karakterfejlődéssel, varázslatokkal, rengeteg felszedhető kiegészítővel és olyan sok rejtett extrával (a játékon belül), hogy arra azóta sem volt példa a hasonszőrű próbálkozásoknál. Elég annyit mondani, hogy hiába jártad be a kastélyt sok-sok óra alatt, és találtál meg minden lényeges cuccot, még azt is elérhetted, hogy a teljes térkép tükör-másában is kalandozz… Természetesen új ellenfelekkel, és a történet további mélyülésével. Nem tudom másképpen jellemezni: zseniális volt! És hogy mindezt miért említettem meg? A továbbiakban természetesen ez is ki fog derülni…
A Konami nemrégiben bejelentette a sorozat legújabb tagját, amely a Curse of Darkness alcímre hallgat, és PS2 exkluzivitást élvez. Mivel az utoljára (szintén ezen célplatformra) bemutatott Lament of Innocence vegyes fogadtatásra talált (értsd: ügyesen lavírozott a klasszikus játékmenet és a könnyen felejthető N64-es próbálkozások 3D-s ügyetlenkedése között, miközben erősen próbált Devil May Cry is lenni), kétségesnek mutatkozott az aktuális cím eredetisége, és a sorozathoz való hűsége mind minőségben, mind játékmenetben. Az meg már csak hab a tortán, hogy miközben minden Castlevania-fanatikus egy nagyobb lélegzetű 2D-s epizódot várt, ismételten fel kellett ébredniük legszebb álmainkból: a soron következő epizód is a már korábban kipróbált térbeli szabadság érzését nyújtva próbál új rajongókat szerezni magának.
DRACULA ÁTKA BETELJESÜL
Mint utaltam rá, nem véletlen a korábbi fejezetekről való megemlékezés. Már csak azért sem, mert a Curse of Darkness valahol ott kezdődik az elhintett információk alapján, ahol a már kitárgyalt harmadik epizód befejeződött. A Belmont família ismét győzedelmeskedett Drakula gróf felett, ám annak átka végigsöpört egész Európán, rászabadítva ezzel a gonosz hordáit alternatív világunkra. Ám tekintsünk kicsit vissza a nagy csatára, ami sok dolgot eldöntött a jó és rossz örök küzdelmében. Mielőtt még a Vámpírkirály legyőzetett volna, történt egy apró, árulásnak is beillő akció. Mégpedig az, hogy Drakula egyik legjobb tanítványa, a magas beosztású Hector egyszerűen lelépett ura mellől. Véleménykülönbség lehetett az ok, valamint a nyugodt és tisztességes emberi élet reménye. Ezzel nem is volna nagy gond, de három évvel a gróf legyilkolása után Hectort újra megtalálja a soha meg nem szűnő sötétség. Név szerint Isaac (szintén a nagy D tanítványa) furakodik be életébe, aki kissé sérelmezi, hogy Hector nem volt ott parancsolójuk mellett, amikor annak szüksége lett volna segítségre. A szerinte minősíthetetlen tett persze következményekkel jár: Hector elveszíti élete szerelmét, és a düh, valamint bosszú fogságába kerül. Egyetlen célja, hogy vérét vegye volt kollégájának, aki egyben egyetlen imádottja haláláért is felelős.
Ami már most biztosan kiderült, az egy új főhős személye. Természetesen Hector bőrébe bújva kell rendet tennünk a gonosz ilyen-olyan formában megjelenő seregei közt. És hogy milyenek a technikai paraméterek, és a különböző ígéretek? Impozánsak. Legalábbis egyelőre annak tűnnek. A cél elérésének érdekében ugyanis új technikákat alkalmazhatunk. Ilyen például a „Devil Forgery”, amelynek segítségével például szörnyeket idézhetünk meg azon célból, hogy védjenek, vagy segítsenek minket. Ezt teljesen korrekt dolognak tűnik. A lehetőségeket elképzelt helyzetekkel is szemléltették a fejlesztők. Avagy: nem tudsz átjutni egy hatalmas szakadék felett? Idézz meg egy nagy madarat, ami majd átrepít a problémás részen! Nem tudsz kinyitni egy masszív, lezártnak tűnő kaput? Idézz meg egy hasonlón masszívnak tűnő behemótot, ami majd szépen lefarigcsálja az utadat elzáró akadályt! Mondom, remek. Legalábbis annak tűnik. Mi van még? Természetesen ezeken kívül is ígérgetnek fűt-fát (ahogy az jobb helyeken is szériatartozék). Van tehát a listán rendkívüli mélységekbe vesző történet, valamint hihetetlen játékélmény. Van kalandelemekkel és RPG hatásokkal fűszerezett sokoldalú akció. Van fontos XP-rendszer (tapasztalati pontok) és ezáltal karakterfejlődés. Valamint beszámolhatunk rengetegfajta ellenfélről, nagy, és lenyűgöző helyszínekről, milliónyi felfedezhető titokról (ezzel együtt rendkívüli szavatosságról), újszerű térképrendszerről, csapdáról, logikai feladványokról. Ezeket még képes is vagyok elhinni. Ám azon a kijelentésen megakadt a szemem, amelyben a Symphony epizód lett megemlítve, mint legfőbb hatás, és követendő példa. Hmmm… Ilyenkor tűnődik el a sokat tapasztalt játékos: vajon tényleg megpróbálják az eddigi legsikeresebb Castlevania fejezet minőségét reprodukálni, vagy ez csak üres duma, mely a vásárlói tömeg megmozgatásához szükséges? Sokat nem tudok hozzáfűzni, hiszen ennyi a lényegi hivatalos információ, a többi csak fikció. Természetesen egy kapaszkodónk még maradt a témával kapcsolatban, mégpedig a képek és a játék közbeni videók.
Leginkább a mozgóképes anyagok alapján tudok írni személyes tapasztalatokat. Ezeknek megtekintésével ugye nem tudhatom, hogy mennyire lesz hosszú a játék, vagy hogy mennyire lesz izgalmas a történet. Az viszont szembetűnő, hogy a lények megidézése tényleg működik és remekül alkalmazható. Hector egy megidézett lénnyel együtt harcol a csontvázak és, egyéb szörnyszülöttek ellen, vagy éppen egy madár lábába kapaszkodva repül át a völgyek felett. Kellemes csalódás volt ezen helyzetek megfigyelése, hiszen a videók alapján arra tudok következtetni, talán valóban betartják szavukat a fejlesztők, és a Curse of Darkness egy, a Castlevania régebbi részeinek hírnevéhez méltó program lesz. A grafika szépnek tűnik, láttam sziklafalakat, ódon kastélyfolyosót – mindegyik alaposan kidolgozottnak látszódott, akadozások nélkül. A lények is jók: van csontvázharcos, páncélos lovag, vagy lángokkal körülvett tűzdémon, és a fél képernyőt elfoglaló sárkány. Idáig nem csalódtam. Amennyiben jól láttam, szerepel még a repertoárban a Lament of Innocence esetében már alkalmazott, nyilakkal jelzett ajtók/bejáratok megoldása is. Legalább nehéz lesz eltévedni (már ha valóban olyan nagy lesz a terep, mint azt ígérik)…
KONKLÚZIÓ
Konklúzió? Továbbra is öröm egy Castlevania játékról írni. Még akkor is, ha ezt elveimmel ellentétben nem egy kész programot tesztelve, hanem csak információk és rövid videók alapján teszem. De ezzel együtt is öröm, hiszen a Curse of Darkness elég kellemesnek ígérkezik. Szépnek, hosszúnak, élvezetesnek, és olyannak, amilyennek megismerhettük ezt a pótolhatatlan sorozatot. Már hallom a billentyűs, vonós hangszerek muzsikáját, már látom magam előtt a kastély gótikus stílusban épített belső tereit, látom a csontvázakat és egyéb szörnyeket – és érzem a hangulatot. Én bízom benne, hogy tényleg jó lesz az új rész. Bár be kell valljam, én is jobban örülnék végre egy új generációs gépeken elkövetett 2D-s anyagnak, amelynél annyi ötletet lehetne gyönyörűen kivitelezni, hogy abba még belegondolni sem merek. De ez van – haladunk a korral. Hát, legyen úgy.
