A hidegháború egy igen – ha szabad így fogalmaznom – hűvös, nyirkos időszak volt. A világtörténelem alakult, ahogy alakult, történt, ami történt, de az egész érát egy esetleges atomháborútól való félelem jellemezte a legáthatóbban. Fegyverkezési-, ideológiai-, divat- és űrverseny zajlott a szovjetek és az amerikaiak között, ám tartva a szörnyű folytatástól, sosem keveredett komolyabb atrocitásba a két „csoport”. Mivel ennek az időszaknak már jó régen vége van, nem árt, ha megismerkedünk vele újból, és újból. Nézzük meg egy teljesen más szemszögből az eseményeket, vagy a fiatalabbak rácsodálkozva hallgassák végig Carter meséjét, ami mentén végighúzódik a Cold War kusza történetének a fonala.
A történet az 1980-as évek Oroszországában játszódik, ami akkoriban még a Szovjetunió ideológiai és hatalmi központja volt. Ebbe a környezetbe csöppen bele (a megszólalásig Gordon Freemanre hasonlító) Mr. Carter, aki foglalkozását tekintve oknyomozó újságíró, és mint ilyen, állandóan a legnagyobbat pukkanó sztori után bóklászik. Hogy fokozzuk a nemzetközi feszültséget, és növeljük az izgalmi faktort, hozzáteszem, hogy a fiatal kolléga amerikai, aki nem szokott hozzá, hogy itt, Moszkvában nem szokás olyan témákat feszegetni, amikben nagykutyák is érintettek. Bizony, ezzel ő is tisztába kerül, és ezzel kezdetét veszi a nagy kaland!
Az általunk kipróbált változat egy teljes verzió volt, amiből már csak apróságok hiányoztak, ezeket a megjelenésig biztosan pótolják, ezért nem fogok akadékoskodni ezen dolgok hiánya/kidolgozatlansága miatt, ám annyit elkönyvelhetünk, hogy ebben az állapotában is megállná a helyét a Cold War akármelyik játék ellen. Az alaptörténet kellőképpen érdekes, néha csavaros, máskor kissé ügyetlen, de ez a három összetevő egymásba gyúrva számomra egy igen kedves, és hatásos összképpé alakul.
Mr. Carter egy teljesen átlagos újságíró, nem vett részt semmiféle CIA, FBI, vagy egyéb hárombetűs szervezet által szervezett kiképzésben, sosem harcolt háborúban, nem járt tüntetni, nem ölt meg soha senkit, és nem is szándékozott így tenni. Ő ránézésre is egy olyan arc, aki beleolvad a tömegbe, akit csak akkor veszünk észre, ha már ráléptünk a lábára, vagyis a totális átlagember. A lengyel fejlesztők igen okos játékdizájn és forgatókönyv bravúrok által érték el azt, amit a Valve is kiötlött a Half-Life játékokkal. Nevezetesen azt a felismerést, hogy sokkal élvezetesebb egy olyan átlagos, Kovács István bőrébe bújva kalandozni, akivel mindenkinek sikerül maximálisan azonosulnia. Hiszen valljuk be, a konzolok előtt nem ül egyetlen szuperhős sem. (Amennyiben mégis, úgy írjon nekünk, hátha megszületik PlayZone Man/Girl.)
Itt van tehát az összkép (Orosz, hidegháborús kémsztori, rejtélyek, katonák, erőművek, összeesküvés), aminek a közepén ott toporog zavartan a megélhetéséért küzdő, fiatal amerikai újságíró. Ez körülbelül olyan, mint egy Székely Bertalan festményen egy high-tech, japán anime-ból szökött robot. Szokatlan, de nem biztos, hogy rosszul néz(ne) ki.
Térjünk rá a legizgalmasabb részre – amit eddig próbáltam takargatni –, a játék stílusára. Figyelembe kell vennünk, hogy Carter tényleg csak egy mezei zsurnaliszta, és, hogy kemény szovjet katonai alakulatok is vadásznak rá. Ekkor rájövünk, hogy a szemtől szemben harc teljességgel lehetetlen, mivel az első másodpercben kapnánk egy tárat a hátunkba. De mije van a kollégának, ami talán az orosz egységeknek nincs? Fényképezőgép persze, annak is hasznát vesszük majd, de itt most elsősorban a furfangra és leleményességre gondoltam. Aha, furmányos ötletek, ész előtérben a fegyverekhez képest… Naná, hogy egy lopakodós játék lesz a Cold War a’la Splinter Cell! Senki ne hőköljön vissza a hír hallatán, mert bár picikét klón hangzása lehet a dolognak, de garantálom, hogy a helyzet rózsás! A legtöbb koppintással az a baj, hogy gyenge, erőltetett, valamint kidolgozatlan. Ezzel szemben a Cold War aprólékosan megmunkált darab már most is, pedig még van idő a megjelenésig!
Rengeteg részletre ügyeltek, sok mindent beépítettek a programba, de a fő irányelvet, miszerint átlagembert kalauzolunk a szovjet titkok ösvényein, sosem vesztették szem elől. Ilyenformán nem fogunk Sam Fisherhez hasonlóan több méter magasban függeszkedni, óriási oszlopokat megmászni, vagy éppen éjjellátóval szemlélni a terepet. Van egy SZTK keretes fekete szemüvegünk, farmerunk, pólónk, és egy fényképezőgépünk. Atlétikus képességeink igencsak korlátozottak, lévén az irodában tengetjük napjaink legnagyobb részét, de azért láttam néhány merész mozdulatot Cartertől: egyszer például kimászott egy ablakpárkányon is! A Cold War ezen aspektusa nagyon tetszett, végül is kollégáról van szó, és én nem biztos, hogy kimásznék a szerkesztőség ablakán egy szaftos sztoriért.
Carternek a bátorságán kívül van még egy kulcsfontosságú tulajdonsága, ez pedig az esze. Az száz százalék, hogy lelkes nézője volt az akkortájt induló MacGyver sorozatnak, mert rendkívül hasonló ötletekkel áll elő maga is a játék során.
Szinte minden tárgyat fel lehet venni, és szinte minden tárgyat össze lehet kombinálni más dolgokkal, hogy aztán egy harmadik kütyüt kapjunk. Önmagában haszontalan a kloroform és a gumilövedék sem olyan nyerő, de ha a töltényeket beáztatjuk a folyadékba, majd így rálövünk egy ellenségre, az azonnal elájul a szag és ütés ütős kombinációjától. Ez egyetlen egy példa volt a több tucat elkészíthető tárgyból. Itt nincs Sam Fishernek bekészített, jégbehűtött tapadós kamerák, elektrosokk lövedékek, vagy éjjellátók… Carternek abból kell dolgoznia, amiket szétszórva talál irodákban, takarító helységekben, vagy az ellenségeknél. Nem lesz könnyű dolga, ám azt mondom, ez így, ilyen formában nagyon szórakoztató!
Számomra nem egy játék grafikája a legfontosabb tényező, (bár imádom, ha egy jó stuff a kinézetével is le tud nyűgözni) a Cold Fearhez igenis kellett a szép megjelenés. Árnyékokban osonni, a Lenin mauzóleumban lopakodni, vagy Csernobilban akciózni… ezek nem sokat értek volna a megfelelő grafikus motor nélkül, amit csodák csodájára a játék alá pakoltak a fejlesztők! Néhol kifejezetten csodálkoztam a minőségen, valahogy nem számítottam erre egy olyan játéktól, amiről azelőtt szinte semmit sem hallottam. Egy szó, mint száz, a Cold Fear a szemünket is kényezteti, és ennek mindenképpen szorítani szerettem volna egy bekezdést.
Nem csak elviekben, de a gyakorlatban is nagyon hasonlít a Splinter Cellre a program. Egyes elemek egy az egyben lettek átvéve a szellemi elődtől, és normál esetben „Nyúlás” feliratú transzparensekkel vonulnék Varsóba a kóderekhez, de ettől most eltekintek. Azért hunyok szemet, mert hiába vették kölcsön az ötleteket, mégis úgy tették mindezt, hogy a végeredmény stílusos, hihető, valamint szórakoztató lett.
A Lenin Mauzóleum
1924. január 21-én elhunyt Lenin, ezen a napon a szovjet kormány több ezer telegram üzenetet kapott szerte az ország területéről, hogy találjanak valami módot a test megőrzésére, a további generációk számára. Másnap a jeles patológus professzor, Alekszej Abrikoszov bebalzsamozta a holttestet, előkészítve a temetésre, ám erre nem került sor. Alekszej Szusev megkapta az utasítást: három nap alatt tervezzen meg, és húzzon fel egy faépületet a Kreml mellett, ahol az emberek leróhatják a végső tiszteletüket egykori szellemi vezetőjük előtt. Végül a fabódét lecserélték egy stílusosabb márványépületre, és megtalálták annak is a módját, hogy, hogyan őrizzék meg a testet az idők végezetéig. Pletykák keringenek, mivel Lenin teste olyan viaszosnak tűnik, hogy sokan megkérdőjelezik, hogy az eredeti van e kiállítva.
