Gondolom, sokakat meglep, hogy a felénk még nem túl népszerű minigolf már majd’ egy évszázados múltra tekint vissza. A kezdetek óta eltelt évtizedek alatt a világ más tájain (főként Angliában és az Egyesült Államokban) igen népszerűvé vált mind profi sportként, mind családi szórakozásként. A Crystal Interactive programja nem titkoltan a játék utóbbi oldalát szeretné megmutatni a Crazy Minigolfban.
A szándék azonban kevés, a siker érdekében bizony tenni is kellene. Nekem viszont szilárd meggyőződésem, hogy a játék fejlesztőinek eszük ágában sem volt megerőltetni magukat – így történhetett, hogy egy rendkívül szürke és unalmas, nem ritkán csapnivaló megoldásokat tartalmazó tucatjátékot adtak ki a kezük közül. Már első pillantásra is látszik, hogy a Crazy Minigolfot az „alacsony ár – ehhez mért minőség” kategóriába szánta a kiadó. Az indítás után rögtön az enyhén szólva is szegényes főmenüben találhatjuk magunkat, intróról még csak ne is álmodjunk. Mivel új játék indításán kívül csak a már megszerzett pályák gyakorlására van lehetőség, a játékmódok és szolgáltatások ismertetésébe nem fogok beleroppanni. Nemhogy hálózati multiplayer, de még egy gépen több játékos funkció sincs, így a dobozon látható „több órás szórakozás az egész családnak” szöveg kissé félrevezető – még ha a családtagok nem is egyszerre játszanak, akkor sem hiszem, hogy akár a legelvetemültebb nagymamák is kibírnának negyed óránál többet ezzel a programmal. Hogy miért mondom ezt? Vegyük csak sorba: elsőként lássuk a játékmenet furcsaságait. A játéktér full 3D, ami szép és jó, ellentétben azzal, hogy a kamerát maximum az ütő körül, egy fix függőleges tengely mentén forgathatjuk az egérrel. Ez több szempontból is vicces: a pályát képtelenség belátni, egy-egy kanyar, süllyesztő vagy rámpa előtt nem szemrevételezhetjük, hogy hová küldjük a labdát. Ha véletlen valami magasabb objektum kerül a kamera és a labda közé, akkor bizony vakon kell ütnünk. Pedig célozni még megfelelő látási körülmények között sem könnyű. Semmi nyilacska, semmi irányzék: csak az ütő, ami együtt fordul a kamerával, meg az ütés erősségének kijelzője. Ilyen körülmények között ember legyen a talpán, aki arra gurít, amerre szeretne.
A tartalmi felhozatal a játszhatósághoz hasonló képet mutat. Már a helyszínek száma sem tűnik soknak (négy, egyenként kilenc lyukkal), és ha ehhez hozzáveszem kidolgozatlanságukat és fantáziátlanságukat, akkor végképp siralmas a helyzet. Hihetetlen, de a pályák egyikén sem láthatunk egy árva animált objektumot sem, holott a mozgó akadályok, mint például a klasszikus szélmalom, szerves részét képezik a minigolfnak. A „fagyott” vízfelület, a tökéletes merevség olyan sivárrá teszi a helyszíneket, hogy akár az első három – a Kalózok, a Vadnyugat és a Kastélyok – is megkaphatná a negyedik, a Temető nevét. Tovább rontja a helyzetet az objektumok kifejezetten alacsony poligonszáma, na meg a minden ötletet nélkülöző pályatervezés, ami könnyen megunhatóvá teszi a játékot. A zene annyira illeszkedik a pályák hangulatához, amennyire a temető a vadnyugathoz, ugyanis minden helyszínen ugyanaz a dallam csendül fel.
A készítők különösen büszkék a realisztikus fizikai modellezésre. Nos, amellett, hogy egy labda mozgatórutinjának megírása nem igényel különösebb megerőltetést egy átlagos programozótól, én azért találkoztam igen furcsa mozgáspályákkal. Ez már csak azért is különös, mert a terep be van rácsozva, tehát elvileg még megfelelő árnyékolás hiányában is látnom kéne a kisebb talajegyenetlenségeket is. Az olyan apró bugokról, mint az ütő leragadása, már szót sem érdemes ejteni – a komolyabb hibák mellett ezek már fel sem tűnnek.
Nagy kár a Crazy Minigolfért, hiszen az egyszerűségben mindig benne rejlik a nagyszerűség ígérete. Az ígéretek azonban önmagukban mit sem érnek, a valóra váltásuk pedig kemény munkát igényel. Ehhez nem fűlött a foguk a játék készítőinek – az eredményt az értékelőboxban láthatjátok.
