Crime Life: Gang Wars

Sokszor nem érteni a fejlesztőcsapatokat. A Konami nagy árkádos és konzolos múltjával, szakmai körökben ismert és elismert játékaival hogy képes olyan förmedvényeket megszülni, mint a jelen cikkünk alanyát képező Crime Life: Gang Wars? A kérdés nyitott marad, ám szemfülesek nyomban látják a valódi indítékot: nyereségvágy. Most, hogy a Rockstar a GTA: San Andreas-nak méltó társjátékot fabrikálva le kívánja teríteni a 50 Cent-féle Bulletproofot, itt az ideje, hogy a Konami is profitáljon a ma oly’ divatos „fekete vagyok, és mindenkit lelövök a fűrészelt csövű shotgunommal a gettóban” trendből. Nem számít, hogy százszor lerágott csont, nem fontos, hogy már milliószor végigjátszottuk és -unatkoztuk a hasonló témájú programokat, azért csak nyomassuk, hátha anyuka és apuka megveszi a csemetének karácsonyra…

A GTA San Andreas és a Boyz’n the Hood, avagy a New Jack City című filmes eposzokból lenyúlt motívumokból összefércelt Crime Life mix a jelenkori bűnös városok és az amerikai gettók sötétebbik oldalára kalauzoló játékmenetével kívánja sírógörcsbe fojtani az egyszeri játékost. 

A program egy az egyben beat’em up, a San Andreas-t majmolva, csak éppen autós üldözés, csodás verdák, és pálmafás tengerpart nélkül. Az idilli környezet helyszínét a gettók, betondzsungelek, a brooklyn-kályháktól villogó sötét utcák és a nyomorgó, kilátástalan helyzetű fiatalokból álló bandák háborúi adják. Az ilyen helyszíneken, ahogy az lenni szokott, sohasem az egyenes út és a törvény az úr: illegális tevékenységeket folytató kamaszok tartják rettegésben a lakónegyedeket. Főhősünk kedvenc – amúgy épp gyengélkedő – csapatánál épp tagfelvétel van (valószínűsíthetően a gettótöltelékek közötti konfliktusok miatt) így Tre (vagy tré, ha közelebbről megvizsgáljuk) a kirekesztett fiatal srác rögvest elindul, hogy végzetét beteljesítve vérbeli bandataggá váljon.

A társadalom legalján levő szupersztár-alkat egy utcai bunyó alkalmával lép be a szorítóba. A tutorialt amúgy remekül elrejtő akcióban elnyeri a jogot arra, az Outlawz banda oszlopos tagja legyen. De ahogy az lenni szokott, a választás rossz útra tereli: a Grand Central City tabellán levő csapat alatt bizony igencsak rezeg a léc, a rivális K.Y.C, vagy a laza Da Headhuntahz kíméletlen módon védik a területeiket, és szemet vetettek a fiúk szerényen csak The Hoodnak hívott otthonára is. 

Trében túlbuzog a vezetési vágy, a csapat élére áll, a bandát kommandírozva eltökélt szándéka, hogy a riválisokat leverve visszaállítsa a hírnevüket és megvédje hőn szeretett otthonát. Ehhez drogdílerkedéstől kezdve a megvesztegetéseken keresztül a bandaháborúkig vezet az út.

Grand City belvárosa igazi amerikai város: a GTA-hoz hasonlóan itt is kerületekre van osztva a játéktér, melyeket eltérő épületek és környezet különböztetnek meg. GCC ugyan nem akkora kiterjedésű, mint San Andreas, de felesleges is lenne. A Crime Life-ban ugyanis nincsenek igénybe vehető közlekedési eszközök. A távolságok nagy részét gyalog, az utcákon sétálva lehet megtenni, noha az egyes körzetek között az összekötést biztosító metróvonalak és a közutakon furikázó taxisok segítségével is közlekedhetünk. Akadnak azonban olyan negyedek is, amelyek csak bizonyos számú győzelem és misszió teljesítése után válnak elérhetővé. A különböző illegális tevékenységek általában egymás után következnek, de bizonyos szabadságot is adnak a játékosnak. Némi kutyulás a folytonosságban, hogy nem kötelező mindig a program által megadott sorrendben teljesíteni az adott feladatokat, lesznek elágazások is a sztoriban. A kalandokat megkezdve fokozatosan nyílnak majd meg az újabb útvonalak és kerületek, de fel kell készülni arra, hogy az ismeretlenbe tévedve rögvest ellenállásba ütközik a team. Az egymásra épülő feladatok általában logikus útvonalon követik egymást, így a segítségükkel megszerezhető területek is közelebbi kapcsolatban állnak egymással. A nagyobb városrészek elfoglalása csak az őket alkotó több apróbb ún. „sub-zone” területek megtisztítása után válik lehetségessé. A főbb körzeteket bandák és az egyéb kötelékek kötik össze, így elsőként ezekkel a figurákkal kell majd végezni. Egészen egyedi, különböző taktikát igénylő bosszokkal is szembesülhet majd a játékos; a sikeres összetűzést követően rögvest átvehetjük a felügyeletet a szektorok felett. Ezzel ugyan kitolódik az ismert körzetek határa, de egyenes arányban a veszély mértéke is növekszik.

Mivel nincs autólopkodás, sem kocsikázás, a Konami a verekedésre és az obszcén párbeszédekre helyezte a hangsúlyt. Vesztére. Noha a Crime Life-ban egész sornyi támadási forma van (a program alapját és a játékmenetet szolgáltató meccsek alapjában véve jók lennének), ezek kivitelezése már hagy némi kívánnivalót maga után. 

A csapatirányítás, a karakterfejlesztés (néhány tulajdonságra értve) és az összecsapások levezénylése rengeteg kombó, speciális támadás, kivégzés és kézi- vagy fegyveres akció ismeretét követeli meg. Ezt már az első tutorial alkalmával megtapasztalhatja a játékos, amikor a bandába kerülésért egy izomagyú, agyontetovált hústorony kell leteríteni. A program szépen elmagyarázza az elsőre egyszerű, ámde kategorizálhatatlan és megjegyezhetetlen mozdulatokat – az egész egyszerű ütésektől és rúgásoktól kezdve a különböző bonyolultabb kombózási technikákon át a speciális támadásokig, fogásokig és dobásokig.

A kombórendszer tehát meglehetősen egyszerű, de egész hosszú ökölcsapás-sorozatot fel lehet építeni belőle. A különböző praktikákhoz és speciális támadásokhoz azonban jelzőcsíkok társulnak, amelyekre nem árt odafigyelnie a játékosnak. Az egyszerű támadások az ún. Adrenaline Meterre vannak nagy hatással: az ütések és rúgások sorozatától növekvő csík olyan speciális mozdulatokhoz szükséges, mint pl. a lefejelés, különböző fordulatrúgások és a távolabbi nekifutásra kivitelezhető sebzések. Ha sikerül egymásba láncolt ütés-rúgás mozgássorozatot kivitelezni (a végtelenül bonyolult AAA és ABA, BAA formációk segítségével), annak következményeként töltődésnek indul az úgynevezett Rage Meter is, így Tre’ erősebb mozdulatok kivitelezésére lesz képes. A nagyobb sebzés mellé azonban gyorsabb mozgás is társul, amivel többet lehet sebezni és idővel az energiaszintet is vissza lehet tölteni. 

Van kivégzési mozdulatsor is: ha sikerül ájultra pofozni a célpontot (minimális csökkent energiaszintnél imbolyogni kezd az ürge), további kombináció segítségével kegyetlen módon küldhetjük át a másvilágra. A kivégzések kombói eleinte „titkosak”, de a későbbiekben megtanulva rendkívül sokrétűek és bizony brutálisak is akadnak köztük. A deréktörés, a célpont torkának elvágása, vagy a késsel szétcincálás mindenki gyomrát felforgatja, még talán a fejlesztőkét is. A pankrációt, a WWE-t és a Péntek 13-ból ismerős jéghoki maszkos Jason Vorhees-t is megszégyenítő mozgássorozat elképesztő hatást kelt – mintha a srácok ötvözték volna a Mortal Kombatot a Final Fight-tal, úgy törnek a csontok és hajlanak az egyébként csak forgó testrészek.

A szemtől-szembe, kézzel-lábbal vívott összecsapások mellett nem maradhat el a különböző fegyvernemek használatának lehetősége sem. Inkább a különböző veszélyességi szintbe sorolható kések, tonfák, szúró és vágóeszközök, és baseballütők kínálatán van a hangsúly, a puskák és pisztolyok csak mellékesen szerepelnek. Ezek a lőfegyverek leginkább közvetett úton, a zsaruk és a huligánok kezeiből pottyanhatnak az Outlawz-os fiúk ölébe. 

Tre’-n kívül még az őt követő harcos lelkek is felvehetik az útjukba kerülő dobozokat, vascsöveket, bunkókat, és minden egyéb tereptárgyat, ami széttörhető és fegyverként használható. A tisztogató akciók és körzet-elfoglalások alatt gyakori, hogy a bandaháborúk alkalmával húsznál is többen püfölik egymást az utcákon. Ilyenkor az NPC-ket az AI irányítja, a nekünk elég csupán a magunk élete és a mellesleg szörnyű kamerakezelés miatt aggódnunk. 

A megállás és a segítség nélküli folyamatos pofozkodás igencsak megtépázhatja a játékost és a csapatot is. Ilyenkor fordulnak elő azok a csata kimenetelét is érintő változások, hogy a szövetségeseink egyszerűen faképnél hagynak bennünket. Az elfoglalandó körzet célpontjai rendszerint annyira helyben hagyják a bandavezért, hogy szegény pára legtöbbször kis híján otthagyja a fogát. A helyzet csak rosszabbodik, ha szirénázás harsan, ilyenkor ugyanis egész seregnyi rendőrrel gyűlhet meg a bajunk, ha nem húzzuk fel a nyúlcipőt. A rend őrei ugyanis SWAT kommandósok, akik könnygázbombákkal, riasztópisztolyokkal és shotgunokkal érkeznek a helyszínre. Az ellenállás csak súlyosbít a helyzeten, jobb az ilyen összecsapásokat elkerülni, s időben meglépni.

Az a helyzet, hogy a Crime Life kombórendszere kissé esetlen: az egyszerű ütések nem produkálnak megfelelő sebzést, ezért az egyszerű, kétszemélyes bunyó rövid idő alatt unalmassá és kiábrándítóvá válik. Ha nem lennének kivégzések, speciálisan kivitelezhető mozgások és különböző, az agytekervényeket egyébként nem igénylő küldetések, a játék nagyon hamar a süllyesztőben végezné. A kamerakezelés pocsék, lassú és nehézkes ráadásul a forgatás szöge is kicsi, így nincs sok mozgástér. Az átvezető animációk alatti párbeszédek kritikán aluliak, a f**k és s**k szavakon kívül szinte semmi mondanivalót nem tartalmaznak, szánalmasan megírt öntömjénezés és szitkozódás árad belőlük. Ami egy kicsit felemeli a játékot, az a bűnnel átitatott látványvilág, valamint az egész kellemesre sikeredett zene. Utóbbit neves hip-hop előadók szolgáltatják, az Eminem-barát D12 tagjai pl. saját szerzeményeiket csempészték a tracklistába. A zenei mixek mellett néhányuk szinkronhangja is felfedezhető a játékban, noha (Eminem kivételével) egyiküknek sincs felejthetetlen mondanivalója és jól megkülönböztethető hangja. 

Az gépet kikapcsolva és a fotelban hátradőlve mindenki leszűrheti a konzekvenciát: a Crime Life: Gang Wars-tól az előzetes bejelentések és videók alapján sokkal, de sokkal többet vártunk. A Konaminak sokkal több energiát és legfőképp ötletet kellett volna belefektetnie egy ilyen volumenű játékba, ha komolyan gondolta volna – nem így történt. Ezzel a döntéssel még megjelenése előtt halálra ítélt egy olyan programot, amelynek épp az lett volna a célja, hogy az ilyen játékokra fogékony rajongói bázist tovább duzzassza. Egy ilyen stílusú játéknak nem szabadna csak egyetlen területre koncentrálnia: a fekete zenén, néhány kombón és kivégzésen kívül nincs semmi, ami kicsit is többet érne a kódhalmazból, így fogyasztása csak és kizárólag rajongóknak és kísérletező kedvűeknek javasolt. A többiek számára minden bizonnyal a Rockstar The Warriors című produktuma hozza el az igazi megváltást, a konkurens fejlesztőcsapat nagy durranása ugyanis épp az elkövetkezendő hetekben érik be, és igencsak hasonló témát dolgoz fel – megéri várni rá.