Egy már régóta várt játék, a Shiny első terméke belépett a 16 bites arénába. Az Earthworm Jim készítői a nagyszerű látvánnyal és az új ötletekkel dicsekszenek, de vajon van-e még hely az SNES-en egy újabb platformjáték számára? Az idő erre biztos megadja a választ.
A Virgin programozója Dave Perry és csapata igazán kitettek magukért, az Earthworm Jim minden hozzávalót tartalmaz ahhoz, hogy sikeres játék lehessen belőle.
A Virgin Aladdinjához hasonlóan a legnagyobb elismerés a szereplők animációjáért jár, mely nagyszerűen eltalált, ötletekben gazdag.
A különböző mókás közjátékok is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a játék első ránézésre mindenkinek elnyerje tetszését.
Ám amint a grafika és az animáció által okozott kezdeti ámulat alábbhagy, kiderül, hogy Jim nem igazán az a figura, aminek ábrázolja magát.
A Shiny mindent megtett azért, hogy bővítse Jim személyiségét (egy nagy ruha alkalmazása, melyben a “giliszta” esetlenül mozog), valami még mindig hiányzik. Nincs meg benne az az érzékenység, ami a populáris japán játékkarakterek sajátja, gondolok itt Sonic-ra, vagy a PC Kid-re. Nem lehet annyira kedvelni.
Talán kemény, szívós megjelenése elnyeri az amerikaiak tetszését, bár minket nem teljesen győz meg. Fanyalgás a főszereplő körül ide vagy oda, az EJ egy jól játszható, kellemes kis játék.
A többi platformjátékból „kölcsönvett” elemek, mint például a többirányú lövés, kötél használata (itt maga Jim a kötél, természetesen) Jim-et elképesztően rugalmas karakterré varázsolják.
Az irányítás jól eltalált, Jim lehetőségeinek kihasználása nem kerül sok időnkbe. Ám a játék sok helyen okot ad némi frusztrációra is, a nagy szörnyeket például nehéz legyőzni, ez picit a játék fiatalokat célzó hőse ellen dolgozik.
Ha valaki túl tudja küzdeni magát a játékmenet nehezebb részein, annak EJ tartogat jó pár kellemes meglepetést is.
Ilyen meglepetés a játékban a nagy hörcsög meglovagolása, illetve az ártatlan tehénkilövése az űrbe egy nagy szikla segítségével, tisztán a mókakedvéért.
Ezek azok a pillanatok, mikor a játékos új, eredeti ötletekkel találkozhat a játékban. Ilyenkor nincs is semmi baj, a baj az ezeket a pillanatokat összekötő űr, melyben a platformjátékokhoz szokott szem csak elcsépelt jeleneteket lát.
Technikai szempontból mind az SNES, mind a Mega Drive verziók megfelelők, annak ellenére, hogy az SNES változat „csupán” egy optimalizált átirat.
Helyenként a Sega leiskolázza az SNES-t, de ha valaki nem párhuzamosan játszik a két gépen, azt ez nem fogja zavarni.
Egy óriási hiányosságot azonban még nem említettem, az EJ struktúrája az egész játékot lehúzza. Nincsenek kódok, nincs lehetőség a játékállás kimentésére, így minden játékos arra van kárhoztatva, hogy az egész játékot egyetlen nagy lépésben játssza végig.
Figyelembe véve a pályák, alpályák nagy számát, nem hiszem, hogy bárki is venné magának a fáradságot.
Érdekes, hogy az idő múlásával a tuti sikerként beharangozott játékokból hogy lesz egy biztos, de csak átlagos befutó.
Hiába, a platformjátékok terén ma már nagyon nehéz, ha nem is lehetetlen, valami újat készíteni.
