Végigjátszás a programhoz.
Vegyes érzelmekkel fogadtam a hírt, miszerint megkapom a MOH legújabb epizódját tesztelésre. Ennek oka, hogy életem egyik legnagyobb csalódása a játék első része volt. Nagy reklám, kis teljesítmény, buta megoldások, realitás helyett megrendezett, gyenge színdarab. Egyrészt tehát nem számítottam túl sokra, másrészt viszont reménykedtem, hogy a korábbi hibákból okulva az EA alkotott végre valami nagyot és megdönthetetlent. Egyszerre bizonyultam optimistának és pesszimistának, mert a játék ugyan tényleg „hatalmas” lett, döbbenetes hangulattal és magas színvonalú filmes fordulatokkal, viszont kutyából most sem lett szalonna, a régi bajok mind megmaradtak.
Ami kétségkívül csak pozitív irányba fejlődött, az a grafika, persze ezt talán el is vártuk tőle. A 2.0 hardware-shaderek használata kivételes vizuális élményben részesíti a játékost. Nem csak a víz lett nagyon szép és valószerű, hanem a tűz is félelmetesen igazi, és rengeteg új vizuális effekt segíti a játék tökéletes átélését. Maga a grafika önmagában elég a véres csaták hangulatának megalapozásához. Szinte érezzük, ahogy az előttünk zakatoló gépfegyver a lelket is kirázza belőlünk, ahogy a mellettünk robbanó gránát kisebb agyrázkódást okoz, amiből hosszú másodpercekig tart kilábalni, vagy ahogy a tüdőnk szenvedve próbál valami használhatót kiszűrni a meleg, sűrű mocsári ködből.
A dzsungel egyszerűen tökéletes. Többnyire nyakig ér az aljnövényzet, amiben simán el is tévednénk, ha a játék nem egy előre maghatározott útvonalon játszódna.
Sajnos nem minden téren ilyen fényes a helyzet. Az AI igazából minimális szinten felel meg az elvárásoknak. (Fogalmazhatnék úgy is, hogy sehogy, csak ma jó napom van.) Talán túlzás is itt bármiféle intelligenciáról beszélni, mivel a gép által irányított szereplőknek nyilvánvalóan fogalmuk nincs róla, hogy léteznek, a környezet és a helyzet ismerete ez alapján szintén nem létezik. Ahogy eddig is, mindent scriptek irányítanak, és a forgatókönyvtől lehetetlen szabadulni. Ez természetesen buta hibák egész tömegére ad lehetőséget, amikkel rendszeresen szembesülhetünk is. A szereplők nem képesek megtalálni egymást, a doki méterekkel a beteg mellé szúrja a fecskendőt (ha egyáltalán észreveszi a tisztás közepén, és nem csak rohangál körülötte). Néha az orrunk előtt, csak úgy a semmiből tűnnek elő az ellenségek. A társaink pedig ahelyett, hogy utánunk szaladnának, inkább Star Trek stílusban odateleportálnak. Olyan is előfordulhat, hogy már látjuk az ellenséget, de mivel még „nem aktív”, lehetetlen elpusztítani, hiába is dobáljuk rá a gránátokat, vagy lövünk ki rá egész tárakat. Ha véletlenül olyan helyre kerülünk a harc hevében, amire a fejlesztők valamiért nem gondoltak, elég kínos meglepetésekben lehet részünk.
A sebzésrendszer néha megfelelően működik, néha sehogy, de mindig látványos. Fejlövésnél néha először a sisak repül le az áldozatról, ami dicséretes (bár korántsem újdonság), viszont néha a tiszta szívlövés sem öli meg az ellenséget. Ne lepődjünk meg, ha egy adott ponton minden előzmény nélkül egyszer csak meghalunk. Ilyenkor az történik, hogy a készítők szerint még nem jött el a továbbhaladás ideje, és ezzel a gyerekes megoldással akadályozzák meg, hogy idő előtt továbbmenjünk. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha rendesen működne, de néha valami érthetetlen bug miatt egyszerű végtelen-ciklusba kerülünk, és órákig rohangálhatunk a környéken minden eredmény nélkül. Ilyenkor töltsünk vissza egy korábbi állást, és reménykedjünk, hogy ezúttal minden rendben lesz.
Azért a sok zavaró, de a sorozattól már megszokott hiba mellett találhatunk nagyon sok pozitív dolgot is a játékban, melyek némileg kompenzálják a negatív oldal okozta csalódást. A korábban tárgyalt grafika mellett valamelyest dob a hangulaton a ragdoll- (rongybaba) fizika alkalmazása. A hullákat csendesen sodorja a lassú, sekély patakvíz, a tornyokból kilőtt lövészek látványosan potyognak alá, a gránátok áldozatai groteszk pózokban csavarodnak fel a közeli kerítésekre. Bár valahogy ez sem az igazi (láttunk már sokkal jobbat), azért épp elég ahhoz, hogy egy kis plusz élményt nyújtson.
Mindenképpen szót kell ejtenünk a játék hangjairól, mert az egyértelműen tökéletes zene mellett a különböző hangeffektek is hollywoodi színvonalon szólalnak meg. Számomra a leghátborzongatóbb élmény az volt, amikor egy éjszakai ütközetben a támadó japánok százai üvöltve rohantak ki a dzsungelből. A több száz visszhangzó japán csatakiáltást még a folyamatosan kelepelő és dübörgő amerikai géppuskák sem tudják elnyomni, és azzal együtt, hogy a vaksötétben csak a saját fegyverünk torkolattüzét látjuk tisztán, ezek a hangok tényleg kicsalogatnak az emberből pár jéghideg izzadságcseppet. Megjegyzem, a hangok kivételesen nem csalnak, az ellenség létszáma tényleg kiemelkedően magas, nem csak összességében, hanem az egyszerre jelen lévők számában is.
Bár a dzsungel élővilágának hangjaival nem vagyok megelégedve (hiányzott a sok rovar, madár és majom szinte fülsüketítő nappali koncertje), alapvetően azért a környezeti hangok nagyon jók. A vége felé az iszonyatos, már-már elviselhetetlen csatazaj pszichikailag határozottan segít ráhangolódni a vérontásra.
A járművekről nem sokat érdemes mondani. A repülős rész botrányos, bár kétségtelenül pozitív nosztalgikus élmény, mert a C64 korszak korai, kevésbé sikerült repülős játékaira emlékeztet. Az autókat szerencsére nem mi vezetjük, ami jobb is, mert a szappantartó kifejezéssel mindent el is árultam a fizikájukról és a mozgásukról. (Na jó, lehet villamos is, vagy dodgem…)
A játék gépigénye indokolatlanul magas, és a töltési idők pofátlanul hosszúak, és nem merem kijelenteni, hogy megéri rájuk várni. Ha valakinek van egy nagyon szabad, nagyon esős hétvégéje, az essen neki, mert összességében van olyan jó, mint megnézni egy hosszú háborús filmet, de igényeseknek nem ajánlom, ők maradjanak a sokkal jobban sikerült konkurens daraboknál.
Fegyverek:
Colt M1911 .45 (pisztoly, US) – A klasszikus amerikai „hazafi”. Hétlövetű félautomata, jól használható kis távolságból.
Smith and Wesson M1917 .45 (revolver, US) – Hatlövetű negyvenötös, hármas gyorstöltővel.
Nambu pistol (pisztoly, JAP) – 8mm-es, nyolclövetű félautomata.
M1 Carbine .30 (karabély, US) – távolra is pontos félautomata karabély. Nem a legjobb választás komoly tűzharcban. Szuronnyal szerelt.
M1 Garand (puska, US) – Az amerikai egységek egyik standard fegyvere. Nagyon gyors, pontos félautomata, azonban komoly negatívuma, hogy újratárazás előtt ki kell lőnünk mind a nyolc lövedéket. Szuronnyal szerelt.
M1941 Johnson Rifle (puska, US) – Nagyon hasznos, tízlövetű félautomata puska, kezelési problémák nélkül. Szuronnyal szerelt.
Springfield M1903 (puska, US) – Öreg, de kivételesen pontos és megbízható fegyver, emellett egyszerűen gyönyörű a hangja. Élvezet vele harcolni, bár nem egy gyors eszköz, inkább távolról használjuk!
Springfield A5 Sniper Rifle (puska, US) – A Springfield távcsöves változata, igazi halálosztó.
Model 44 Carbine (karabély, JAP) – Egyszerű, szuronyos karabély.
Model 38 Arisaka Rifle (puska, JAP) – Mindössze 6.5mm-es kaliberű, de erős roncsoló hatású fegyver. Közelharcra, vagy nagyszámú ellenség ellen alkalmatlan, de megfelelő távolságból kellemesen halálos. Mivel a legtöbb japán ezt használja, gyakran rákényszerülünk, hogy mi is felvegyük, ha elfogy a muníciónk.
Model 97 Sniper Rifle (puska, JAP) – Pontos, nem a leggyorsabb, de még így is az egyik leghasznosabb fegyver, a japánok távcsöves puskája. Szintén 6.5mm-es, vagyis bőven találunk hozzá muníciót.
Model 97 Anti-Tank Rifle (puska, JAP) – 20mm-es „ágyú”, csak letámasztva használható. Inkább szórakoztató, mint hasznos, de azért érdemes elbíbelődni vele.
M1928A1 Thompson Submachine Gun (géppisztoly, US) – A jó öreg Tommy. Mindenhol, mindenkor megbízható bajtárs, az Második Világháború egyik legismertebb fegyvere. Kétféle változatával találkozhatunk, a 30-as szekrénytárassal, és az 50-es dobtárassal (az amerikai gengszterek kedvencével).
Reising Model 55 (géppisztoly, US) – Ritkábban használt, viszont a nagyobb pontosságért félautomata módban is tüzelhető.
Type 100 SMG (géppisztoly, JAP) – Szuronnyal szerelt ívtáras géppisztoly, elég gyors, bunkerek kipucolására kitűnően alkalmas.
Model 11 Riot Gun (shotgun, US) – Szintén zárt helyekre ajánlott fegyver, nem csak a hangja nagy, de a sebzése is! Vigyázzunk azonban vele, mert csak ötlövetű, és a tárazás hosszadalmas folyamat.
1941 Johnson Light MG (géppuska, US) – Nem a leghatékonyabb, de a semminél jobb. Túl gyakran nem is fogunk vele találkozni.
M1919A4 .30 MG (géppuska, US) – Állványról használható léghűtéses fegyver. Nem kimondottan pontos és gyors, de mindenképpen nagy segítség a rohamozó egységeknek.
Browning Automatic Rifle (géppuska, US) – BAR néven ismertté vált széles körben alkalmazott fegyver. Mindössze húsz töltény fér egyszerre a tárba, ami elég kevés, de mind fedezésre, mind rövid rohamokra kitűnően alkalmas.
Browning .50 (géppuska, US) – Hajókra és PT Boatokra szerelt géppuska, nagy kaliberű, gyors és nagy hatótávolságú.
Model 96 Light MG (géppuska, JAP) – Szuronnyal szerelt, 6.5mm-es kaliberű géppuska, 30-as tárral.
Model 92 HMG (géppuska, JAP) – Állványról használható felső dobtáras fegyver. Nagyon gyors bár nem túl pontos, és a 7.7mm-es lövedékek valahogy nem elég halálosak, de ennek ellenére a folyón végigsétálva kellemes takarítóeszköznek bizonyul.
A játékban szereplő többi fegyver (a japán Katanát és az összesen kétféle kézigránátot leszámítva) „egyszer használatos”, telepített ágyú vagy légvédelmi löveg, amiknél nem fogunk pár percnél több időt eltölteni, és a kezelésük sem szorul magyarázatra. Cél, tűz!
Végigjátszás (a felosztás az eredetitől eltérő, áttekinthetőbb logika szerint történt)
1. Tarawa – „Partraszállás”
A helyzet ismerős lehet, sőt minden bizonnyal 3-tól 103 éves korig ma már mindenkinek részletes ismeretei vannak az amerikai tengerészgyalogság partraszállási manővereiről. Először is mindig van valaki a hajón, aki kötelező gyakorlatként kidobja a reggelit, erre jelen esetben a velünk utazó tiszt külön fel is hívja a figyelmet, nehogy valaki elfelejtsen hányni. Anélkül oda a nagy jelenet.
Maga a játék a hányás után pár másodperccel már el is kezdődik.
Miután kilőtték a hajónkat, a bal oldalon haladva eljuthatunk a partig ami végállomásnak bizonyul, de tartsunk ki, amíg kell. Valami történni fog.
2. Bootcamp – „Két évvel korábban”
Kiképzés. Csak csináljuk, amit a kiképzőtiszt az arcunkba üvölt, és már túl is vagyunk rajta.
3. Pearl Harbor – „Pokol a Paradicsomban”
Amikor kiderült, hogy nagy valószínűséggel „jelen lehetek” a történelem egyik legtragikusabb és legaljasabb mészárlásánál (és most kivételesen gyalogosként), kezdett megjönni az életkedvem. A tálalás tökéletes, épp újoncként érkezünk a bázisra, amikor feltűnnek az első japán Zerok, és elszabadul a pokol. Mivel amúgy is egy PT (Propeller Torpedo) hajóra indultunk, valahogy logikusnak tűnik átvágni a véres, lángoló káoszon a kikötőben a stég felé. Nem kell mást tennünk, mint követni az elegáns, fehér egyenruhás tisztet, aki eddig is idegenvezetőnk volt. Ládáról ládára, teherautóról olajoshordóra haladunk előre. Lőni fölösleges, bár ha valaki a zsíros statisztikákra gerjed, éppenséggel nem értelmetlen, mivel a japán gépek köztudottan és híresen védtelenek voltak az ellenség tüzével szemben, így akár géppisztollyal is lángra lobbanthatunk egy-egy vadászgépet.
A hajón szintén lövöldözhetünk, de ha csak nézelődni akarunk (érdemes), az sem gond.
A USS West-Virginia belsejében először annyi a dolgunk, hogy elzárjuk a pirossal „megfestett” szelepeket (időre). Ha feljebb jutottunk, sehol ne álljunk meg pihenni, kövessük a rohanó embereket, cipeljük a doki elé a felkiáltójellel jelölt sérült tengerészeket, és a zárt ajtókat üssük szét az elején megszerezhető baltával. A végén kicsit várni kell, hogy fentről szabaddá tegyék a kijáratot.
Odafent a fedélzeten először egy .50-es kaliberű géppuska, majd egy négycsövű légelhárító ágyú mögött kell helyt állnunk a hajót támadó japán gépekkel szemben.
4. Nightmoves – „Sunnyogás a susnyásban”
A Makin nevű atoll egyik szigetén szállunk partra. A cél egy japán rádiótorony megsemmisítése. Útközben fel kell robbantanunk egy légelhárító ágyút, majd a mocsáron, és egy falun áthaladva elérjük a tornyot. Robbantsuk fel, verjük vissza a támadó gépeket majd a felénk özönlő katonákat, és már mehetünk is tovább.
5. Mandown – „Mindenki egyért”
Miután kiderült, hogy a rádiótoronynál van fontosabb célpont is, mégpedig a japánok üzemanyagraktára, útnak indulunk, hogy felrobbantsuk azt. Útmutatásra itt nincs szükség, mindig követnünk kell a kijelölt irányt, és egyik japán állástól a másikig haladva hamarosan eljutunk a partra, majd egy terepjáróig, amivel el is robogunk a célpontig. Csak a nagy függőleges tartályra kell bombát ragasztanunk.
Tehetségesebb játékosoknak talán még rémlik egy repülőgép, amit a segítségünkre küldtek még az éjjel, de az ellenség rögtön le is lőtte. Nos, a pilóta életben van mélyen a sziget belsejében, és meg kell menteni.
Ami ezután következik, az már kőkemény háború. Szorosan elhelyezett japán bázisokat kell kifüstölnünk, néha tízszeres túlerővel küzdve. Az első pont, ahol el lehet akadni, egy bázis, amit egy tank véd. A megoldás, bár egyszerű, nem könnyű. Itt kivételesen ne álljunk le ritkítani, mert a tank kíméletlenül tűz alatt tartja a bejáratot. Vegyünk egy nagy levegőt, és rohanjunk át a tisztáson. A tank mögé érve láthatjuk, miért jöttünk: bombát rakhatunk rá. Ha sikerül eljutnunk a pálya végéig, készüljünk fel egy kíméletlen húsdarálóra. Első dolgunk megmenteni a pilótát. Ne foglalkozzunk semmivel, csak fussunk oda hozzá, kapjuk fel, és cipeljük vissza a sziklák közé, ahol a többiek várnak. Ezután nincs más dolgunk, mint védeni az állásunkat a több hullámban érkező japán támadások ellen. Folyamatos lövöldözésre kell számítani, de nem árt, ha szuronnyal szerelt puska van nálunk, mert gyakran túl közel kerülnek a japánok, és akkor szeletelni kell…
6. Sitting ducks – „Ideje lelépni”
A Makin-atoll küldetés utolsó epizódja. Az intenzív öldöklés után keressük meg sérült társunkat, majd irány a tengeralattjáró. Útközben két japán gépet kell lelőnünk a kölcsönkapott BAR automata fegyverrel. A hajó fedélzetén irány a hídon lévő gépfegyver, mert a tenger felől egy japán repülőkötelék közeledik. Ha nem lőjük le őket időben, elengedik a torpedót, amit még mindig kilőhetünk becsapódás előtt.
7. Henderson Field – „Az igazi Survivor”
Megérkeztünk a híres Guadalcanalra. Elsőként egy frissen elfoglalt légibázist kell elérnünk, amihez egy kis falun keresztül juthatunk el, természetesen nem minden bonyodalom nélkül. A bázisra érve menekülnünk kell, mert a közelből egy jókora ágyú veszi azt tűz alá. Miután a teherautó, amin menekülünk bukfencezik egyet, gyalog közelítjük meg az ágyút. Nekünk kell kifüstölnünk két géppuskafészket. Annyit kell tennünk, hogy elindulunk a dombon felfelé, és a sziklák mögött rejtőzünk el. Csak akkor fussunk tovább, ha hátulról felhangzik a „Covering!” kiáltás. Két nekifutásból fent is lehetünk a domb tetején, ahol hátba lőhetjük a géppuskák kezelőit. Az árokban haladva megtaláljuk az ágyút, de rögtön a domb túloldalára kell sietnünk, mert hátulról japán ellentámadás közeleg. Használjuk a rögzített géppuskát, amíg tudjuk, majd szükség esetén fejezzük be a munkát közelharcban. Visszatérve az ágyúhoz már felrobbanthatjuk azt. (Ne lépjünk a lövedékek közelébe!)
Kövessük a megadott irányt. Az első tűzharcban érdemes felmászni a jobb oldalon található tetőre, az egyik oldalán könnyen feljuthatunk. Innen jó a rálátás a környékre, és fedezéknek sem utolsó.
A folyón haladva eljutunk egy bunkerekkel védett dombig. Fel kell rohannunk, majd a túloldalon álló tankokat ki kell lőnünk a howitzerrel.
A légibázisért folytatott harc végén pattanjunk a légelhárító löveg „nyergébe”, és védjük meg a szemben álló hangárokat. A sok repülőgép szándékosan zavaró, de koncentráljunk a lényegre. A japánok hármas kötelékekben támadnak, vagy szemből alacsonyan, vagy jobbról, magasról ráfordulva a célra. Mivel időzített gránátokat lövünk ki, mindig a gépek elé célozzunk! Ha sikerült, maradjunk itt, mert le kell szedegetnünk az éppen érkező gépünket üldöző Zerokat.
8. Bloody Ridge – „King Of The Hill”
Többször kell megvédenünk a dombokra telepített állásainkat. Az első rohamnál folyamatosan vissza kell vonulnunk, majd az epizód végén egy igazán eszeveszett vérfürdőben kell helytállnunk. Maradjunk a domb tetején, és figyeljük a kiáltásokat, hogy merről érkezik a támadás. Két gépfegyver és egy ágyú áll rendelkezésünkre. Tuti recept nincs, nagy levegőt kell venni, és darálni, darálni, darálni… Ha minden kötél szakad, használjunk szuronyt.
9. Riverwalk – „Alsógatya nem marad szárazon”
A cél a szigeten felállított japán nehéztüzérségi állás kifüstölése. Az elején felderítés közben találunk egy hordozható dobtáras gépfegyvert, ezt vigyük magunkkal (alternate fire leteszi/felveszi), és amíg tart a muníció, ezzel irtsuk az ellenséget. Ha megtaláljuk az utánpótlást, robbantsuk fel. Ez után az elénk ugró japán távcsöves fegyverével óvatosan lopakodjunk előre, mert a fák csúcsaihoz közel felszerelt állásokból összesen öt lövésszel kell leszámolnunk (egy középen, kettő-kettő kétoldalt).
10. Village – „Mélyen a dzsungelben”
Az első bunkernél a szokásos módon rohanjunk fel bal oldalon, és lőjük hátba a két japánt. Valahol félúton (tudom, lehetnék pontosabb is), két kisebb japán állás között balra a sziklafalban egy barlangot találunk. Shotgunnal vagy géppisztollyal rohanjunk be, és végezzünk a bent lévő pár japánnal. A jutalom egy távcsöves puska, amire úgy kell vigyáznunk, mintha aranyból lenne, mert jelentősen megkönnyíti az amúgy egyre nehezebb dolgunkat. Ugyanazt a töltényt használja, mint a japánok Arisaka puskái.
A célhoz egészen közel érve már hallhatjuk az ágyú dörejét. A hátramaradó állásokban felállított tornyokat egyenként fel kell robbantanunk. Ha kitisztítottuk az ágyút közvetlenül védő lövészárkokat is, haladjunk befelé, amíg el nem érjük a lőszerraktárt. Ide kell leraknunk a bombát. Időzítsük jó hosszúra, mert itt minden robbanni fog.
11. Flyboys – „Repülni jó!”
Elakadni lehetetlen. A légicsata után a szigeten először a nagy rádiótornyot kell kilőni, majd a hegycsúcs mögött parkoló három bombázót; a közeli öbölben álló két hidroplánt, és két páncélozott hajót.
Útban hazafelé el kell intéznünk még két hajót (a sziget fölött ne kapjunk be túl sok golyót, 700-800 health point alatt nem érdemes továbbindulni). Először az anyahajót intézzük el. Dobáljuk a bombákat a fedélzetre és a toronyra, majd torpedózzuk meg. Ha még bírja, simán lőjük gépágyúval. A másik hajót is el lehet intézni egy-két hosszú sorozattal, nagyjából ennyi.
12. Tarawa – „Deja Vu? Vagy mégsem?”
Vissza a jelenbe. Szürreális megoldással éltek a fejlesztők, mivel újra vár ránk a Tarawa-i partraszállás, azonban most kicsit másképp alakulnak a dolgok. A stég végén kiszállunk a hajóból, hogy megtisztítsuk a japánok ottani állásait. A nagy épület tetőterében egy lövész rejtőzik, a fegyverével szedjük le a sérült hajón ügyködő japánokat, majd a stég alatt a part felé haladva menjünk vissza a hajóhoz.
A parton jobbra haladva eljutunk az első komoly célpontig: négy ágyúra kell bombát szerelnünk, majd terepjáróval irány a következő helyszín. Itt is ágyúkat kell robbantani, és egy japán parancsnoki állást kell kipucolnunk a tetőn lévő antennával együtt.
A bevehetetlennek tűnő dombnál annyi a teendő, hogy először minden környéken ólálkodó japánnal végzünk, majd ha megkaptuk a parancsot, felrohanunk a domb tetejére (előtte hiába próbálkozunk ezzel), és ledobunk egy szeretetcsomagot a szellőzőn keresztül.
Közel járunk a történet végéhez. Az utolsó japán beton-erődítmény körül küzdő védők kiirtása után nem árt pihenni egy kicsit, mert ami ezután jön, az nem ajánlott fáradt, megkopott reflexekkel rendelkező játékosoknak. Egy laza, pár perces banzai-attack túlélése a cél. Sok sikert!
Tudtad-e?
Az amerikai tengerészgyalogság Tarawa-i partraszállásakor a japán erők mintegy 4800 fős állományából mindössze 146-an maradtak életben. A 3300 fős támadó sereg 990 katonát veszített, míg körülbelül 2300 sebesült tengerészgyalogos élte túl a csatát. Gyakorlatilag minden jelen lévő katona megsebesült vagy meghalt, mindkét oldalon, ez is jól mutatja a küzdelem intenzitását és kiterjedését (főleg, ha figyelembe vesszük, hogy 168 tiszt is harcolt amerikai oldalon).
Tudtad-e?
Guadalcanal elfoglalása majd védelme szintén jelentős vesztességgel járt mindkét oldalon. A Henderson légitámaszpont védelmekor egy John „Manila” Basilone nevű tizedes egymaga 38 japánnal végzett (egyes források szerint kétszer ennyivel), és hősies teljesítményéért először kapta meg a háborúban a Medal Of Honor kitüntetést. A véres harcok végeredményeképpen az amerikaiak 6000 főt vesztettek 60000-ből, míg a japánok 36000 főből 24000-et.
