Pistike és én azért szeretjük a platform (mászkálós ugrabugra) játékokat, mert lehet bennük menni meg kardozni meg lőni meg kapcsolgatni meg még sok efféle dolgot is csinálni. Azonban ilyeneket nagyon sok gaméban lehet tenni úgy, hogy közben az ember nosztalgiával gondolhat vissza C64-es, vagy esetleg (durvább esetben) Spectrumos előéletére. Szerencsére az Odyssey-re ez nem igaz, mert a grafikusok értették a dolgukat és egy nagyon szép játékot alkottak a kóderekkel együtt. Megjegyzem, azért még ez sem éri el a Shadow of the Beast minőségét (1988-89), pedig az alap A500-as teljesítménye és grafikai kapacitása azóta sem változott semmit…
De félre a múlttal és nézzük, mit nyújt az Odyssey az őt gépébe betöltő embernek. A játék teljesen hagyományos alapokra épül: ember (hero) megy, megöl ellent, bekapcsol kapcsolót, felvesz kulcsot és kinyit ajtót. Erre több szót nem is érdemes vesztegetni. A grafikai megoldások szépek, a színek jól harmonizálnak és az animációra sem lehet panaszkodni, viszont a zenét mint olyant kihagyták. Vannak ugyan effektek, de azért mégsem olyan „feelinges“ így music nélkül a játék.
A történetben hét világon kell átmennünk, illetve összegyűjteni a kristályokat és megölni a királyt. A világok kiválasztása ötletes és látványos, az utána következő töltési idő pedig dicséretesen rövid. Hősünk csónakjában ácsorogva várja a joystickról érkező inputot, ne várassuk hiába (bár szerencsére nincs időlimit). Az ellenfelek sokfélék és jól illenek a táj hangulatához. Vannak nem-ellenfelek is, akiket szét is lehet placcsantani kardunkkal, de inkább kegyelmezzünk meg nekik. Találhatunk némely szigeten almákat, melyek az életerőnket adják vissza és nagy X-szel jelzett helyeket (elvileg két kard), ahol plusz életet kaphatunk (és kapunk is). A lépésünk zaja más szabadban és más a földalatti pályákon, valamint a kard is másként cseng kis- és nagy köveknél. A kőemberek egyébként nagyon jópofák, mert azt mondják, hogy „UGAUGA“ és össze-vissza gurulnak, aztán egyszer csak megállnak és átalakulnak kőgólemmé. A fiaik (kiket egyesek még dobálnak is) is ugyanezt teszik, csak kicsiben. Ha olyan ajtóhoz érünk, ami nem kapcsolós, akkor a program jelzi (az életerő-csík felett villogtatva), hogy mi kell a kinyitásához, így nem kell találomra bolyonganunk a pályákon. A tartón levő gömbök save-pontok, ha meghaltunk, innen folytathatjuk pályafutásunkat (lemez-save a nagy térkép aljánál!). Vannak olyan padlókapcsolók, melyekre egy nagy követ kell gurítanunk és így már lenyomódva maradnak. Vigyázzunk azonban, mert a legtöbb kapcsoló valamilyen csapdát is aktivál! Ha végeztünk egy szigettel irány a csónak, ugorjunk bele és húzzuk lefelé a joyt. Irány a következő pálya, új kalandokra fel!
Ez hát az Odyssey, mely egy átlagon kissé felülemelkedő unaloműző segédeszköz. Jó ideje ez az első olyan program, mely valamennyire kihasználja kedvenc gépünk lehetőségeit.
M.D.Gamestation
