“A Fox médiabirodalom a mozik után a számítógépeken is majomrohamot indított…finoman szólva is mérsékelt sikerrel.”

A filmes játékok kategóriája a legkülönfélébb élcelődéseknek szokott igen meleg táptalajt biztosítani, hiszen ha abból indulunk ki, hogy egy-egy ilyen adaptáció nem más megfontolásból íródik, minthogy az aktuális szélesvásznú testvér sikerét meglovagolva nem kevés összeggel rövidítse meg a jóhiszemű vásárlót, akkor talán nem is járunk olyan messze az igazságtól. Sajnos rengeteg ilyen produkció született már, minek hátulütője csupán annyi, hogy az elkészült játék egy fabatkák sem ért. Így számomra az bír a legnagyobb csodálattal, hogy a külföldi média egy új bejelentés után még képes hinni, és gyermeki ártatlansággal várni, hátha lesz csoda, és megtörik végre a jég. Bocsánat srácok, hogy illúziórombolóan elárulom, de se a Télapó, sem az effajta csodák nem léteznek. Ezen kijelentésem pedig már sejtetni engedi azt, hogy mit is gondolok a legújabb ilyen játékról, a Planet of the Apes-ről, ám ne szaladjunk a kelleténél jobban a dolgok elé: mielőtt rámásznék a konkrétumokra izomból, lássuk hogyan jutottunk el odáig, hogy a 2 CD-lemeznyi alkotás elérte a boltok polcait… 
Valamikor úgy kábé 3 esztendővel ezelőtt eszébe juthatott valakinek, hogy volt egy Majmok Bolygója című film, és mivel úgyis forgatják egy felújított változatát, milyen jó lenne, ha készülne hozzá egy játék is. Az elgondolást tett követte, és lázasan ki is nyomták az első hivatalos bejelentést, melyet még a Fox Interactive és az Activision neve fémjelzett. Aztán teltek-múltak a hónapok, melyek lassan évekké duzzadtak, és eljött a 2001. év, vele az új film premierjével, majd nem sokkal később a játékkal is. Az eltelt idő alatt többféle verzióról is hallani lehetett – volt úgy, hogy csak konzolokon játszhatunk majd a POTA-val –, azonban az, hogy most ezen cikket írom, bizonyítja a PC-s verzió is létjogosultságát is. A háttérben zajló eseményekről sajnos vajmi kevés információval rendelkezem, én is csak annyit vettem észre az egészből, hogy a folyamatosan elhalasztott megjelenési dátum egyszer csak fixszé változott és már installáltam is fel nagy reményekkel a játékot. Mi tagadás, az Ubi Soft logója igen csak megrökönyödésre késztetett, hiszen nem hallottam róla, hogy bármi köze is lett volna a játékhoz. Talán ez nem is az a játék lenne? – merült fel bennem a kérdés, ám elindítás után hamar világossá vált, hogy mégis.
Az előzetes ígéretekhez híven a Planet of the Apes személyében nem másra kell felkészülnünk, mint egy külső nézetes akciójátékra, melyben megfelelő mennyiségben jelennek meg és férnek el az akció, ügyességi és logikai elemek. Azt még fontos tudni, hogy a játék az eredeti, 1968-ban bemutatott filmre és annak folytatására épül, így a főszereplő nem más, mint Ulysses, a szerencsétlenül járt űrhajópilóta, kinek gépe szerencsétlen meghibásodások után egy idegen bolygón landol, ahol azonnal fogságba is esik, és börtönbe kerül. A cselekmény szerint a bolygó nem más, mint a Föld, cirka 2000 évvel eltolva a jelenlegi időszámítástól, ahol már egyáltalán nem az ember a domináns faj, hanem a majmok. Az evolúciót megerőszakolva az emberek lettek a majmok háziállatai, és mint olyan: az elnyomott faj. Van viszont egy prófécia, mely megjósolja a megváltó eljövetelét, és az emberek felszabadulását. Az, hogy Ulysses lenne ez, jelen pillanatban már nem kérdéses, hiszen a játék legeleje óta egyetlen célunk van csak: kiszabadulni a fogságból és visszaterelni életünket a megszokott mederbe, mindenáron.
Maga a játékmenet pedig valahogy emígyen kezdődik: „Jaj gyerekek, ez borzasztó!”. Legalábbis az én agyam ezeket a szavakat szerette volna dekódolni ajkaim számára, de a döbbenettől csak percekig néma csendben ültem egymagamban és nem akartam hinni a szememnek, hogy amit látok, az tényleg az, ami. Sajnos az volt. A játék csúfosan cserben hagyott az első pillantásnál, és illúzióimat úgy döntötte rommá, mint az a bizonyos Boeing a World Trade Centert. Nézzük sorban, hol vérzett el a játék.
Amit látunk ugye, azt hívjuk általános esetben vizuális megjelenítésnek. Grafikát nem mertem írni, mert úgy nagyjából még én is, aki állandóan kettes voltam eme készség-tárgyból, jobb teljesítményre vagyok képes. A főhős kidolgozottsága még úgy-ahogy az elfogadható kategóriába sorolható (meg úgy általában a többi karakter is), de amit akár az elő-, vagy háttérben látunk, az már a siralmas kategóriát súrolja. Az biztos, hogy lakberendezőnek nem kérném fel a szobákat készítő tervező-srácok egyikét sem, hiszen élettelen, fantáziátlan helyiségek hegyeivel találkozhatunk majd a pályák folyamán, melyek mindegyikén az unalomba fulladó állandó textúrák ismétlődnek. Nyugodt szívvel mondhatjuk tehát: a megjelenítés terén csúfos a bukás.
Abban reménykedtem, hogy az irányítás valamiképp kompenzálni tudja majd ezt a fiaskót, azonban, hát, szóval, hogy is mondjam? A játékmenet alapján a Planet of the Apes egy Tomb Raider klón… akarna lenni, de még ahhoz is harmatgyenge a teljesítménye. Vannak ugyan alapvető gombok, mint a futás, a tárgyfelvétel és tárgyhasználat, meg az akciógombok, de az egész interface valami olyan borzalmas módon lett kialakítva, hogy csak azt nem értem, hogy miként mehetett át a játékot szűrő bizottságok előtt. Bár becsületére legyen mondva, hogy egész változatos mozgássort lehet produkálni a játék során, a kúszástól kezdve az úszáson át a létrák megmászásáig, de amilyen módon ez a billentyűzetre lett rendelve, attól a hajamat volt kedvem tépni. Talán a PC-s játékfejlesztés gyerekkorában, úgy a ’90-es évek elején találkozhattunk utoljára ilyen darabos kezeléssel, ahol a mozgások nem kombinálhatóak össze, és minden olyan nehézkesen reagál, egyszóval: szögletes. Az irányításhoz szervesen hozzátartozó tárgyhasználat és akciójelenetek is nagyjából a vicc szintjén rekedtek meg, hiszen futás közben például nem lehet elrakni a kezünkben lévő tárgyat, ehhez mindenképpen meg kell állnunk. Vagy említhetném azokat az érdekességeket, amikor egy puskával tovább tart végezni egy ellenféllel, mint puszta ököllel…
A játékmenet amúgy nem áll másból, mint lekaratézni pár szörnyet (ami „rendkívüli” szórakozást ígér: az egy szál ütés gomb nyomogatásával érhetünk el „változatos” mozgáskombinációkat), megnyomni egy kapcsolót, felszedni egy kulcsot. Igaz akadnak jobb pillanatai is a pályáknak, ahol bányakocsit irányíthatunk, illetve gyógyszeres illumináltságban átverhetjük a majmokat – de ez nagyritkán jelentkezik a közel 20 szint alatt.
Az egyetlen pozitívum, amit értékelni tudtam a játék alatt, azok a zenék voltak. A koncepcióba tökéletesen beleillő, kicsit dermesztő, néhol sejtető hangulatot árasztó kompozíciók az egyetlen valamire vehető jelenségek voltak a játék során.
A fent elmondottak azonban még mindig nem tudják eléggé illusztrálni, hogy mekkora bukás ez a játék. Bár az értékelésnél igyekeztem objektív maradni, ezt az értéket még sem volt pofám feljebb tornászni, hiszen reálisan a mai PC-s piacon ez a játék hozzávetőlegesen ennyit ér. Egy napot az életedből, ha végig akarod játszani, 30%-ot azért, amiért 3 évig készült, és a haverom szerint 8%-ot azért, mert van benne egy szép vörös hajú bögyös néni. Amúgy meg: szemét…
Eredet
1968-ban a Majmok Bolygója alapjaiban teremtett új stílust a science-fiction, vagyis a tudományos-fantasztikus filmek világában, mely sikerét elsősorban a ’63-ban megjelent regénynek köszönhette, másodsorban pedig annak, hogy a film készítői merték felvállalni azon elképzeléseiket, melyek akkor, abban a korban nem számítottak hétköznapinak. A regény szerzője a francia születésű Pierre Boulle volt, ő 1912-től egészen 1994-ig élt, és hogy egy másik nagy művét említsem, neki köszönhetjük a Híd a Kwai folyón-t is. Az első film rendezője főként TV-filmekkel öregbítette hírnevét, ám kétségtelen, hogy a stábból a legnagyobb név az 1921-es születésű és még ma is aktív Charlton Heston volt. A Ben Hur sztárja az idén megjelentetett, újragondolt és teljes mértékben modernizált változatban is szerepet vállalt, azonban inkább hangját kölcsönzi már csak a filmekhez. Tim Burton volt az, aki az alkotást újraértelmezte a Fox kedvéért, és olyan sztárokkal, mint Mark Wahlberg, vagy Michael Clarke Duncan, egy igazi kasszasikert forgatott. A bevételi listákon az élen döngető filmet immáron múlt hónap óta a hazai mozik is játsszák nagy sikerrel.