Főhősünk Gustave MacPherson lesz, a New Yorkból Párizsba települt ex-magánnyomozó, aki egyszerű festőként tengeti az életét. Már-már azt hihetnénk, hogy így fog ez menni az idők végezetéig, amikor betoppan az ajtón egy attraktív hölgyemény, és életünk talán legkalandosabb óráit nyújtja nekünk… Na, nem úgy persze – de hát rossz az, aki rosszra gondol…
Az ismeretlen rögtön egy kecsegtető ajánlattal bízná meg szerény személyünket – melyet rögvest meg is osztana velünk, ha beljebb invitálnánk a műtermünkként funkcionáló lakásunkba. Sophia Blake – mint ahogyan a bemutatkozásából kiderül – egy magányos és megtört nő lett, miután nővérét és annak férjét holtan találták egy Párizsi hotelszobában. Egyből felmerült bennem a kétely, hogy ki lehet ez a nő, honnan tud a múltunkról, és hogy miért pont minket bízna meg azzal, hogy hosszú kihagyás után újból elvállaljunk egy magánnyomozói feladatot. Mivel a játék rettentő módon interaktívra lett csinálva, rögtön két választásunk is lehet, már itt az elején: elfogadjuk a nő ajánlatát, és további részletek okán kifaggatjuk, amiről csak lehet – illetve jól elhajtjuk a fenébe, mondván, nincs erre nekünk se időnk, se szükségünk. Az eredmény tulajdonképpen ugyanoda vezet majd, hiszen ha ez utóbbi opciót választjuk, egy idő után akkor is kénytelenek leszünk majd felhívni, és a Chez Alexandre étteremben egy találkozót megbeszélni vele, hiszen e nélkül egy helyben topognánk, és nem tudnánk továbblépni. Szóval vagy a műtermünkben, vagy az étteremben kérdezzük ki a nőt az összes elérhető témakörből – hol laktak, mit kerestek Párizsban, mi lehetett a gyilkos indítéka, és hogy miért is nem bízik a rendőrség áldásos tevékenységében a lelkem…
A nő távozása után a menüből elérhető noteszunk segítségével gyorsan átismételhetjük az újonnan kapott információkat, illetve összegezve láthatjuk, mit is tudunk eddig az ügyről és a benne szereplő egyénekről. Ez a notesz egyébként a játék során végig nagyon hasznos lesz, hiszen ha elakadnánk, ide bármikor visszatérhetünk, és sokszor létfontosságú információkhoz juthatunk. Tehát annyit már tudunk, hogy a Ruby és Regis Whyte a 8. kerületi Hotel Orphée nevű szállodában laktak egy hete – és New York-i származásuk ellenére azért jöttek Európába, mert a nővérkének már hőn áhított vágya volt látni az öreg kontinenst. Arról meg már igazán nem tehettek, hogy szerettek élni – még ha talán egy kicsit fényűzően is –, így mindenhová magukkal cipelték a család fontosabb vagyontárgyait. Egyelőre talán ez tűnik a legmegalapozottabb indítéknak: vagyon ellen irányuló bűncselekménynek. Arra a kérdésre, hogy miért nem a rendőrséget bízza meg az ügy felgöngyölítésével, az alábbi igen frappáns válasz érkezik: a fakabátok minden országban ugyanolyanok – lassúak, körülményesek, és nem elég alaposak.
Miután megkapjuk az irányítást, a szobánk hátsó sarkából magunkhoz vehetjük az asztalon heverő rajztömbünket, valamint a szekrényben megbújó fényképezőgépet. Ezek után más nincs is hátra – ha gondoljuk, telefaxoljunk egy táviratot a régi munkáltatónkhoz, hogy némi információt kérjünk a titokzatos Sophia Blake-ről.
Regis és Ruby Whyte
Első utunk legyen – mint a biztos információk forrása – a rendőrkapitányság. A kis közjáték után, ahol szegény Hellouin anyuka érdeklődött a fia után, akár mi is társaloghatunk az ügyeletes tiszttel, ám azt nem árt majd észben tartanunk, hogy a figura szereti a vörösbort… Szóval szólítsuk le bátran, és ne habozzunk: valljuk be, hogy magándetektívként tengetjük az életünket, és hogy az Orphée-ügyben nyomozunk. Miután megpróbál beugratni a magánnyomozó-igazolvánnyal (ne higgyünk neki, hisz tudvalevő, hogy Párizsban nincsen ilyen iratokra szükség, hogy efféle munkát végezhessünk), próbáljuk afelé terelni a beszélgetést, hogy nem feltétlenül kell ám minden részletet elárulnia az ügyről, csupán a helyes irányba fordítania 1-2 létfontosságú részlettel. Miután ügyfelünk inkognitója nekünk nagyon fontos, így ügyeljünk arra, hogy ne adjuk ki – vagy ha megtettük, megjegyezhetjük a furcsa tényt, miszerint a rendőrség nem tud a Whyte házaspár feljebbvaló rokonain kívül más vértestvéri kapcsolatról –, majd oldalogjunk el azzal a soha vissza nem térő ajánlattal, hogy az ajtónálló bácsi olyan vastagon kenhető, mint egy jól megtermett házi zsíros kenyér (ez magyar nyelven kábé annyit jelentett, hogy egy üveg vörösbor beszerzése esetén sokkal kommunikatívabb lesz az ürge)…
A következő helyszín, amit meglátogatunk, legyen mondjuk a gyilkosság helyszíne: az Orphée Hotel. Itt rögtön egy trükkös manusba futhatunk bele: Izidor Petit-be, a Hotel tulajdonosába a recepciónál. Óvatosan kell bánni vele, mert egy rossz szó, és minden információ ugrott a levesbe – szóval vigyázzunk, miket válaszolunk, nehogy elrontsuk a kedvét. Azt talán elmondanám segítségképpen, hogy itt nem feltétlenül kell az igazat erőltetnünk, jó lesz, ha biztosítási ügynöknek adjuk ki magunkat. 😉 Csávó elég szívélyes, ha megemlítjük, hogy a Whyte házaspár adósságát jöttünk kifizetni – hiszen a potom egy hetes időtartam alatt valahogy elfelejtettek még fizetni… Szóval elárulja, hogy a 4 nap alatt egyetlen látogatót sem fogadtak, bár a gyilkosság éjszakáján kereste őket egy férfi – ám jó szállodaigazgató módjára titokban tartotta a szobaszámot. Mivel szépen kérjük, még egy egész korrekt kis személyleírást is összerittyent a látogatóról. A lift nem működik – gyalog nem mehetünk fel az emeletre, mert gyanúsak lennénk a recepciósnak. Vegyük fel az újságot a padról, amiből legalább annyit megtudhatunk, hogy a gyilkosság indítékaként felhozott rablást elvetette a rendőrség – tehát valami komolyabb dolog állhat a háttérben.
Térjünk be a Nantis kávézóba, és szólítsuk le a bárpincért. Tőle szintén elég sok információt megtudhatunk, főleg ha magándetektívként mutatkozunk be – hiszen emberünk álma mindig is egy ilyen fajta munka lett volna. Most így mint kvázi partnerünk tud segíteni az ügyön. Elmondja, hogy aznap éjszaka igen különös este volt, hiszen nem elég, hogy elromlott a telefon, a lift, még irtózatosan nagy vihar is tombolt, ráadásul egy fazon egész este egyedül ült az ablaknál, és bámult kifelé… Mielőtt elkezdenénk kombinálni, vegyünk tőle egy üveg vörösbort, majd fáradjunk vissza a rendőrőrsre. Itt előnyös barter üzlet keretében máris hozzájuthatunk az Orphée-ügy rendőrségi anyagához. Ezt alaposan tanulmányozzuk át. Ebből elég sok minden kiderül: az, hogy van egy bizonyos Dr. Kaufner nevű rendőrségi pszichológus, hogy az áldozatokat lefejezve, szájukban egy érmével találták meg, hogy van ez a Théo Malet nevű ex-ajtónálló az Orphée hotelből, hogy van egy rakás szemtanú által tett vallomás – szóval brand new információk az ügyről. Olyannyira el vagyunk látva adatokkal, hogy a játék úgy gondolta, ebből már simán összehozhatjuk a gyanús alak – ergo a gyanúsított – fantomképét, amit a skicckönyvünkben meg is tehetünk nyugodt szívvel. A megpróbáltatások elkerülése végett itt mellékeljük a végterméket is – így talán kicsit egyszerűbb lesz rávezetődni a helyes megoldásra. Szóval miután elolvastuk a dossziékat, azért beszélgessünk még el egy picit ezzel a Beauvais nevű rendőrrel – kérvén, hogy azonnal bocsásson be minket a nyomozást vezető Lebrun úrhoz. Sajnos azonban erre még csak sanszunk sincs, amíg nem rendelkezünk megdönthetetlen bizonyítékokkal vagy hihetetlenül fontos információval az ügyről. Annyit még elárul, hogy nagyot dobna az esélyünkön, ha legalább egy fantomképünk lenne a misztikus látogatóról… Dumáljuk még ki az összes opciót, majd lépjünk az épületből. Új terület a térképen: Dr. Kaufner irodája – irány tehát oda.
Beszéljük ki vele az összes lehetséges témakört – így elvethetjük azt a szálat, miszerint a gyilkosságok egyszerű rablás miatt történtek volna, és megállapíthatjuk azt, hogy valószínűleg egy sorozatgyilkos első két áldozatáról van szó. Miután érdemileg sok más nem derült ki, távozzunk is innen – egészen pontosan a Hotel Orphée-ba. Itt a Nantis-ban kérdezzük a pincért, aki igen szívélyesen ad bővebb felvilágosítást a fickóról az ablaknál – aki egész este egyedül ült a gyilkosság éjjelén egy asztalnál. Illetve majdnem egyedül – ha az a Malet gyerek oda nem ment volna hozzá… Aham! És mint megtudjuk, Théo barátunk igen előszeretettel játszik különbözőféle szerencsejátékokat, és igen gyakran előfordul az Alambic kávézóban. Távozzunk is a helyszínről, és vegyük az irányt a Café Alambic-ba. Itt megismerkedhetünk Theó Malet-val, valamint válthatunk pár szót a tulajjal, és egyben régi cimboránkkal, Albert Hulot-val. Mint látható, egyik fél sem szeret túl mélyre merülni egyes témákban, amik nagyban köszönhetőek piszkos ügyleteiknek. Hulot például aktív festménymásolóként is tengeti az életét, ez a Malet meg hát ugye teljes mértékben el van adósodva a szerencsejátékai miatt. Miután megkérdezzük tőle, hogy mi a pálya a bajuszos emberrel a gyilkosság éjszakáján, akivel találkozott a Nantis kávézóban, rögtön felkapja a vizet, és tagad mindent. Még azt is, hogy akár megszületett volna. Na hát akkor vegyük csak elő a rajztömbünket, és gyorsan firkantsuk le a személyleírások alapján a gyanúsítottat! A hajára azt írja, hogy sötét és egyenes. Amit látunk a képen, az tökéletesen meg is felel ennek. A szemek nem túl nagyok, viszont sötétek és sokat sejtetők. Ezt cseréljük ki a megfelelőre. A szemüveget távolítsuk el, a füleket állítsuk laposra, az orrot pedig bumszli boxoló-orra. A szája széles, de ennek ellenére ajkai vékonyak, a bajusz pedig amolyan igazi pödörhető legyen. Az állról távolítsuk még el a szőrzetet, és máris kész vagyunk vele. Mutassuk fel – mire beindul egy kis közjáték –, és nézzük, amint megjelenik az ismeretlen a kávézóban. Az üldözéses jelenet után ballagjunk szépen haza, és fojtsuk bánatunkat Bérénice-be…
Jacques Hellouin
Menjünk vissza a bisztróba, és kérdezzük ki a tulajt mindenről, amiről csak el lehet vele beszélni – így kiderül, hogy Malet az éjszaka óta nem tért vissza a helyiségbe, viszont többet még harapófogóval sem tudunk kihozni Albertből. Sebaj, keressük fel a rendőrséget – ott talán majd komolyabban vesznek minket! Itt a fantomképünket felmutatva azonnali bebocsátást nyerhetünk a szentélybe – vagyis Lebrun nyomozó irodájába. A beszélgetésből sok minden kiderülhet, például az, hogy Malet aznap éjszaka már holtan került elő – azonos módszerrel meggyilkolva, mint a Whyte házaspár, valamint a képen látható alak egy bizonyos ex-rendőr és jelenleg magánnyomozó: Jaques Hellouin. Emlékezzünk csak. Az ő mamája járt a rendőrségen az eltűnt fiacskája után kutatva… Miután más érdemi információt nem tudunk kiszedni a felügyelőből, tépjünk a gyanúsított lakására. Az itt található két ajtó zárva van, úgyhogy egyelőre tehetetlenek vagyunk – más utat kell találnunk a bejutásra. Addig se vesztegessük az időt azonban, menjünk inkább a hotelba. Petit felismeri a képen a fickót, és jól meg is vádolja mindenféle gonosz cselekedettel, de egyelőre ez hasztalan számunkra, úgyhogy az utazóláda rejtekét kihasználva jussunk fel a második szintre. Itt az 505-ös és 507-es szobák ajtait bevizsgálva szomorúan vehetjük tudomásul, hogy zárva vannak. Ne keseregjünk sokáig, hiszen az 506-os lakosztályban nyílt ajtókra és fülekre találunk, az egyik szemtanú, Mrs. Loiseau személyében. Mint ahogyan az a rendőrségi jelentésből is kiderült, a hölgyemény egy látnok, egy médium, egy megtestesült paranormális tevékenység – úgyhogy nem lesz könnyű dolgunk vele. Már csak azért sem, mert bár tényleg ő látta a szobát először nyitva – ahol a gyilkosságok történtek –, mégsem képes a rébuszokon és az eredendő gonoszságon kívül mást mondani. Úgyhogy hagyjuk is a csudába. Viszont szerszámokra, illetve valamilyen segédeszközre szükségünk lesz majd, hogy bejussunk a két zárt ajtón, úgyhogy nem ártana ennek a feladatnak utána néznünk.
Menjünk is gyorsan az Alambic bárba, és kérjünk egy kis segítséget a mi Albert barátunktól. Szívesen rááll az üzletre, ha mi is hajlandóak vagyunk segíteni neki. Két festményt ad, nekünk a két kép közötti eltéréseket kell felfedeznünk – hiszen hamisító a lelkünk ugye… Miután bekarikáztuk az 5 eltérést, amit az itt kavaró képen is jól láthattok, megkapjuk végre az áhított szerszámokat. Itt nagyjából kétfelé mehetünk tovább: vagy Hellouin irodáját nyitjuk ki a szerszámokkal, vagy a hotelszobát. A kimenetel szempontjából teljesen mindegy a sorrend, csupán 1-2 dolog másként fog majd szerepelni a játékban – de ezekre majd kitérek bővebben is. Szóval én elsőként Hellouin irodáját választottam, ahová a Hulot-tól kapott szerszámos készlettel juthatunk majd be. A zárra nagyítva máris láthatjuk, hogy az 5 eszköz közül négyet kell majd belehelyeznünk a nagy fekete lyukba. A metódus innen a következőképpen fog zajlani: ha egy szerszám a megfelelő helyén van, akkor csak picit fog rázkódni, ha megtekerjük a gombkilincset, míg ha rossz pozícióba raktuk, akkor őrült módjára fog himbálózni. Addig kell próbálkoznunk csereberélni a szerszámokat, amíg mind a 4 csak picit fog majd mozogni. Ekkor jön a második fázis: beállítani a helyes dőlésszöget – ami nem lesz nehéz: egyszerűen csak próbálkozzunk rákattintani egyszer vagy kétszer a szerszámokra, így megváltoztathatjuk az irányukat. Ha már egyik szerszám sem mozog – akkor mindegyik pozícióban van: ergo bejuthatunk! Nézzünk körül, majd állapodjunk is meg az asztal mögötti részen. A jobb oldali részen a felső fiókot kihúzva máris értékes leletekre bukkanhattunk: egy megbízási szerződésre, mellyel Hellouint bérelték fel. No de nincs időnk az elmélkedésre, ugyanis megjelenik a kedves anyuka, és máris mindenféle aljas dologgal vádol meg minket. Tagadjunk mindent, és váltig állítsuk, hogy csupán a fia barátai vagyunk, és semmi mást nem szeretnénk, csak szépen elbeszélgetni vele. Miután elárulja, hogy Hellouint a fenti padláson rejtegeti, lépdeljünk fel a lépcsőn, és beszélgessünk el a fickóval. Rendhagyó módon a szerepébe bújva hallgathatjuk meg történetét.
Az Eaton-testvérek
Hellouin története úgy kezdődik, hogy egy bizonyos Grégorie de Allepin (gazdag párizsi bankár) felbérli, hogy nyomozást indítson egy bizonyos Eaton testvérpár ellen, akik előzetesen kitervelt szándékkal kirabolták őt. Első utunk hová is vezethetne máshová, mint a padlásunkra egy doboz sütiért, majd természetesen a rendőrőrsre… Itt a mi jó öreg Émile barátunktól kaphatunk sabloninformációkat, mint például azt, hogy ha olyan nagykutyának, mint Grégorie de Allepinnek baja van, nyílván nem az aljanépet fogja értesíteni, hanem egyenesen megy a nagyfőnökhöz. Amúgy pedig arról, hogy Eaton, eddig még semmit sem hallott. Mivel ez zsákutcának bizonyult, látogassunk el az Eaton-testvérek lakosztályába…
Az ajtóban térdelő „hamupipőke” elzárja a feljárathoz vezető utat, így ha fel akarunk jutni a szobájukba, majd trükkhöz kell folyamodnunk. Addig se habozzunk azonban – kihúzhatunk a banyából egy-két létfontosságú információt, ha ügyesek vagyunk. Mindösszesen hazudjuk azt, hogy együtt szolgáltunk Paullal az első világháború idején, és mindig is szerelmesek voltunk a testvérébe, Gracie-be – így hát, hogy meghallottuk, hogy Párizsban vannak, egyből az a gondolatunk támadt, hogy meglátogatjuk őket. Ezzel már csak két probléma van: Paul nem a testvére Gracie-nek – hiszen az öregasszony szerint itt komoly szerelmi szál van kettejük között, másrészt minden idejüket az Alambic nevű kávézóban töltik, így tehát most sincsenek itt. Mindenesetre mi azért csak tartsunk ki az eredeti elképzelésünk mellett, és próbáljunk feljutni az emeletre. Ehhez a következő procedúrát kell végrehajtanunk: az udvarra kiballagva láthatjuk, hogy a hátsó részben egy piros labda virít a földön. Ezt egy ügyes mozdulattal az egyik ablakpárkányon pózoló virágcseréphez hajítva máris katasztrófát okozhatunk a felmosó néni szemében – hiszen hőn dédelgetett virágát zúztuk szét. Viszont most, hogy az apró darabok szedegetésével van elfoglalva, máris szabad az út az Eatonok szobájához. Meglepő módon az ajtó még csak kilincsre sincsen zárva, és ha bent is körülnézünk kicsit jobban, láthatjuk, hogy igen sietve hagyták el alkalmi szállásukat… Kezdjük a terület feltérképezését a bejárattól jobbra eső első szobában. A szemközti zárt ajtó mögött egy kis ládikát találhatunk – ám ez szintén zárva vagyon. Mivel kulcsunk az nincs hozzá (valószínűleg magukkal vitték az Eatonok), nem kell mást csinálnunk, mint felvennünk a kinti asztalkáról a névjegykártyát (Dr. Kaufner – vajon neki ehhez mi köze lehet?) és a női írással keltezett levelet. Még a hátsó szobából felvehetünk egy hajójegyet – majd olvassunk gyorsan bele a most felszedett papírosokba. Mint Fay írásából kiderül (és ki ez a Fay?), van ez a keresztes lovagoktól leszármaztatott társaság, aminek a vezetője de Allepin – fedőneve GdA –, jobb keze Dr. Kaufner (magyar hangja K), valamint az inas és ajtónálló: Dumoulin. Nos, úgy látom: kezd alakulni a pite…
A következő állomásunk természetesen a térképen frissen megjelent kávézó legyen. Itt Bérénice drága lesz olyan bájos és ördögi, hogy elcsavarja szegény Hellouin fejét, mint villanyszerelő az izzót, úgyhogy nehéz lesz nem a nőre, hanem a feladatra koncentrálnia. Mindenesetre annyi kiderül a beszélgetésükből, hogy Paul testvére nem is a testvére, hanem a felesége, és hogy a nőn keresztül jutottak be de Allepin úrhoz, hogy aztán nem is a pénzét, hanem egy fontos kincsét lovasítsák meg. A főnök, Hulot többet tudna mondani a testvér-, avagy szerelmespárról, hiszen éjt nappallá téve együtt lógnak, de hát sajnos nincsenek itt. Azon kérdésünkre, hogy egyáltalán mire fel ez a nagy barátság, illetve hogy melyik étterem lett a kiválasztott, sajnos nem tud pozitív válasszal szolgálni. Annyit látott csupán, hogy főnöke egy papírra írta fel az étterem címét, majd elviharzott. Mivel lefirkantotta egy cetlire, a jó öreg magánnyomozós trükköt fogjuk használni ellene: ceruzát a kézbe, és satírozzuk ki a felső lapot, így meglátjuk, hogy mit írt a kitépett papírra. Ezt pedig a bárpulton tehetjük meg – ott figyel ugyanis a jegyzettömb. Megvan a cím: Chez Alexandre – menjünk hát oda!
Itt a recepcióstól megint csak fontos részletinformációkhoz juthatunk: Eaton nevű testvérpár nem, viszont Whyte nevű házaspár igen. Már arra a kérdésre, hogy látott-e egy amerikai párt egy Hulot nevű franciával? Mint kiderül: épp az imént hajtottak el innen. Sármos ráhatásunknak köszönhetően hamar megtudhatjuk a célállomás címét: Orphée Hotel. Sőt, még egyéb finomságokkal is szolgál nekünk Tonio: a nőt többször is látta már errefelé az egyik törzsvendégük oldalán előfordulni, akit nem máshogy hívnak, mint Grégorie de Allepin.
Most látogassuk meg a két új helyet: először a titkos társaság találkahelyét… Itt megkaphatjuk pár kérdésünkre a választ, meg találkozhatunk pár új talánnyal is – a társaságnak valaki bemutatta Gracie Eatont, mert egy nagyon különleges személyiséggel bíró hölgyemény. Úgymond médium, aki képes egy bizonyos Adeline-nal való kapcsolatteremtésre. Adeline amúgy egy valós személy. Volt. Úgy 1300 környékén, a keresztes lovagok kihalásának idején… Szóval ezek után ideje Dr. Kaufnert is meglátogatni, aki bevallja, hogy ő mutatta be a társaságnak Gracie-t, Paul nem a bátyja, és egyébként meg nagyon kis ügyesek vagyunk, hogy mindezt kitaláltuk magunktól, de mást nem segíthet, lévén Gracie mint betege is szerepel, és az orvosi titoktartás kötelez. Így hát nincs más tennivalónk, mint lekopni, mint festék a falról…
Utolsó állomásunk legyen a Hotel Orphée, ahol miután a recepcióstól nem kapunk semmilyen információt, lepacsizhatunk Malet-vel, az ajtónállóval, hogy egy kis csevegésre invitáljuk a Nantisba. Az ablaknál ülve kifecsegi nekünk a szobaszámot, és azt, hogy a Whyte házaspár az itt eltöltött 3 nap alatt még egyszer sem hagyta el a szobáját, kivéve a férfit, aki éjszakánként eljárt valahová – valamint hogy látogatót sem fogadtak. Miután elmegy, nemsokára megérkezik az autó, melyből kipattan a hőn áhított szerelmespárunk is. A telefonhívásunkra nem reagál senki, így hát élből adódik az ötlet, hogy felnézzünk az 507-es szobába… Amit látunk azonban, több mint megdöbbentő: a gyilkos abban a pillanatban választotta el a nő fejét a nyakától… Így nem csoda, ha emberünk máris nyakába kapja a lábát, és a távozás hímes mezejére lép… Így jutott el aznap éjjel az Alambic-ba, ahol mi is üldözőbe vettük. Azonban a beszélgetésnek váratlanul vége szakad, hiszen Lebrun felügyelő szakítja meg, aki letartóztatja Hellouint, és a gyilkosságok vádjával elcipelteti.
Fay
Na, akkor itt az ideje, hogy egy kicsit összeszedjük a szétszórt részleteket, és választ találjunk egy-két megválaszolatlan kérdésre. A vásznunk előtt állva ugyanis arra kell rájönnünk, hogy valaki nagyon átvert minket. De vajon ki? Miután lecsekkoltuk a lábtörlőnket, és felvettük az információkat Sophia Blake-ről (semmi priusz, egyedüli örököse gazdag családja vagyontárgyainak), induljunk neki az éjszakának, és ellenőrizzünk le néhány dolgot…
Első állomásunk legyen mondjuk Hellouin irodája. Itt a drága mamához bekopogtatva elsőként bizonygassuk, hogy hiszünk fia ártatlanságában, és tisztázni szeretnénk őt a vádak alól, ekkor megkapjuk a széfjének kulcsát. Ezt az íróasztalának jobb alsó fiókjában találjuk. Az iratoknak köszönhetően létfontosságú információkhoz juthatunk az üggyel kapcsolatban – a végjátéknál még nagy szükségünk lesz rá. Akiknek kimaradt ez a rész – azaz nem tudták elkérni a kulcsot, merthogy a kedves mama nincs otthon, azok ne keseredjenek el, nem az ő készülékükben van a hiba, hanem egyszerűen csak más úton jöttek. Mert, mint fentebb említettem már: egy ponton kétfelé vált a történet, és utána ilyen kis apróságokon különbözik majd a továbbiakban a cselekményszál. A Hulot-tól kapott zárbizgentyűk ugyanis nem csak Hellouin irodájának ajtajához voltak jók, hanem az Orphée Hotel 507-es szobájához. Abban az esetben, ha Ön, kedves játékos azt az utat választotta, akkor Hellouin irodájába az elromlott lift melletti kalapács segítségével juthatott be, és a széf ilyentájt szét lesz majd feszítve… No de vissza a rendes játékmenethez: hiszen a padlásról még magunkhoz kell szólítanunk a zseblámpát – a későbbiekben szintén nagy szükségét látjuk majd. Másszunk vissza a szobába, majd ki az épületből.
Azt hiszem, eleget voltunk a langyos vízben, ideje kicsit fejest ugrani a sűrűjébe, és ellátogatni a Hotel Orphée-be. A portán találnunk kéne egy ceruzát, vagy ha azt nem, akkor már nálunk kéne, hogy legyen az Ibis bot Mrs. Loiseau-tól. Ennek tudatában bátran baktassunk is fel az emeletre, ahol csodák csodájára nyitva figyel az 505-ös szoba ajtaja. Ne habozzunk, nyissunk is be rajta gyorsan. Alapos körülszaglászás után sem találunk semmi nyomot, így vegyük az irányt a jobbra eső ajtóhoz a kandalló mellett. Mivel a kulcslyukban aljas módon bennfelejtett kulcs ott irritál minket az ajtó másik oldalán, valamit tennünk kell, de sürgősen. A detektívfilmek kedvelőinek nem lehet kihívás ez a rejtvény sem: dugjuk a felszedett újságunkat az ajtó alatti résbe, és a botunkkal vagy ceruzánkkal piszkáljuk ki a kulcsot a zárból. A végeredmény egy kulcs lesz a másik oldalon, az újságunkon. Húzzuk vissza a szobába, majd használjuk a záron – és voilá: átjutottunk az 507-es szobába. Mint láthatjuk, a takarítók éppen szabadságon vannak: a rendőrség semmihez nem nyúlt, csupán a két hullát szállították el az ágyról. Így talán még nekünk is esélyünk van, hogy némi értékelhető nyomra bukkanjunk. Kezdjük a kutakodást mindjárt a tőlünk jobbra eső kandallónál, hiszen ha jobban megvizsgáljuk, a farakás mellett egy eljegyzési gyűrűre bukkanhatunk. Kicsit furán is veszi ki magát, hogy a belsejébe a Faynek szeretettel felirat van gravírozva… Továbbvizsgálódva az ágy lábánál furcsa szagú üvegtörmelékre lehetünk figyelmesek – ne habozzunk sokáig, markoljunk fel belőle egy adagot. Az éjjeliszekrényre közelítve egy apró kulcsot vághatunk zsebre – már abban az esetben, ha a végigjátszás útvonalát követtétek. Ha más útvonalon jöttél, mondjuk először ebbe a szobába jöttél a lockpicket használva, és nem Hellouin irodájába, akkor ugyanez a kulcs az Eaton Apartmentben lesz az Alambic-ot hirdető plakát mögött. Még benézhetünk a fürdőbe, ha gondoljuk – egyetlen fontos tárgy sincs bent, csak egy kis fekete hajfesték maradványaira bukkanhatunk a mosdókagylón. Több mint érdekes… Dolgunk végeztével azt hiszem, át is fáradhatunk a mi drága jó öreg médiumunkhoz: Loiseau asszonysághoz. Az ő véleménye szerint is ártatlanul börtönözték be Hellouint, ugyanis a gyilkos nem ő. Viszont az, hogy akkor ki az, nem derül ki a beszélgetésből… Menjünk vissza a recepcióra és a bárba is – beszélgessünk el az új fejleményekről a két jómadárral.
Miután ez is megvolt, célozzuk meg az Eaton-ök szálláshelyét, hiszen megvan a kulcsunk az elzárt ládikájukhoz. Azt hiszem, egyre inkább kezd körvonalazódni, hogy mi a kotta az ügyben, hiszen előkerül két amerikai útlevél Fay és Jerome Johnson névre, egy megbízólevél Sophia Blake-től, mely megbízza a házaspárt, hogy Párizsba utazva férkőzzenek be egy bizonyos de Allepin bizalmába, és lopják el Baphomet fejét, melyről itt a mellékelt rajz és részletes leírás. Nos megoldódni látszik a rejtély: Fay és Jerome Johnson az igazi nevek. Ők voltak Whyte-ék és Eaton-ék – fordított sorrendben. Most tehát akkor először is Alambic és Hulot – hiszen tisztázni kéne egy-két dolgot, amit a kedves tulajdonos bácsi eddig jótékonyan elhallgatott előlünk. Nahát, csak Bébé van itt, egyelőre megteszi ő is. Beszéljünk ki vele minden lehetséges opciót – az egyetlen fontos információ, hogy a főnök nincs itt, még a reggeli megbeszélt találkozóra sem jött el, de hát ez annyira nem is meglepő, ismerve Albert kapcsolatait, illetve életstílusát. Mivel tőlünk rögvest balra magányosan lóg egy telefon a falról, használjuk is ki gyorsan, és küldjünk egy táviratot újfent a volt munkaadónknak, hogy leellenőriztessük vele a két amerikait, Fay-t és Jerome-ot. Miután ez megvolt, még melegében intézzünk egy telefonhívást is Sophia felé – azt hiszem, lesz egy pár dolog, ami magyarázatra szorul majd felőle…
A Chez Alexandré étterembe fixáljuk a találkozó helyszínét, ahol egy ideig még tetteti, hogy bármiről is tudna, ám hamar kötélnek áll, miután megdönthetetlen tényekkel szembesítjük. Bevallja, hogy valóban soha nem volt testvéri kapcsolatban Whyte-ékkal, főleg mivel ez csak felvett név, hasonlóan az Eatonhoz. A több fedőnév a biztonság miatt kellett, valamint ez volt a jel arra, hogy éppen melyik stádiumban tart az ügy. A Johnson házaspár feladata ugyanis nem volt más, mint visszalopni azt a kincset, amit még de Allepin tulajdonított el Ms. Blake férjétől. Az állítólag mitikus eredetű és tulajdonságú Baphomet fej most a gyilkos kezében van – nekünk viszont továbbra is az a feladatunk, hogy kiderítsük, hol is van ez a gyilkos, és visszaszerezzük tőle a tárgyat. A felajánlást nem lehet nem elfogadni, úgyhogy tovább folytatjuk a nyomozást…
Akkor folytassuk a felelősségre vonások sorozatát, és nézzük: mit tud mondani mindezekről nekünk Dr. Kaufman – a keresztes lovagok titkos szerveződésének egyik oszlopos tagja. Irodájában mintha kicsit ritkának tűnne a levegő: sehol egy lélek sem. Ráadásul még ez az útvesztőnek is beillő folyosórendszer is itt borzolja az idegeinket. Sebaj, nem lesz nehéz az előrejutás. Egyszerűen csak menjünk balra, majd szépen a körfolyosón egyenesen, egészen addig, amíg csak tudunk. Mindig lesz egy beugró, ahová betérhetünk egy kapcsolót keresve, ha már elértük volna azt a pontot, ahonnan nincs tovább. Ha ezt felső állásba toljuk, máris kinyílik a továbbjutást elősegítő ajtó. Ezt négyszer tudjuk eljátszani, minekutána visszakerülünk a kezdő pozícióba. Innen induljunk tovább egyenesen, majd balra, és kapcsoljuk szépen lefelé a karokat, mígnem újból a kezdő részhez nem érünk. Ekkor forduljunk észak felé, és csodák csodájára: sétáljunk be az egyenesen található kinyílt rácsok kereszttüzében terpeszkedő irodába. Mivel a dokit nem találjuk itt, nyugodt szívvel vizsgáljuk meg a szekrényeket – mind a három darabon lesz egy aranysárga tartóoszlop egy különleges kővel, plusz a negyedik is itt lapul a szoba sarkában lévő asztalon, ne habozzunk hát felvenni őket. Vegyük fel a medaliont is a tányérkáról, majd vegyük szemügyre közelebbről is Dr. Kaufner asztalát. A naplóját felvéve még nincs vége a mókának – a középen trónoló tojáson van egy zár, ezt kipattintva máris értékes szalaghoz juthattunk. Álljunk az asztal mögé, ugyanis a fiókok még átnézésre várnak – és hát nem terveztünk hiába: itt lapulnak a betegek dossziéi, amiből súlyos tényekkel gazdagodhatunk ismét… Elég az hozzá, hogy mind Gracie Eaton, mind pedig Gregoire de Allepin a doktor páciensei közé tartoztak, és több éves megfigyelések után jutott arra az elhatározásra a doktor, hogy átveszi helyét a rendben, és ő lesz a nagyúr. Ezen tervében segítségére volt Gracie, aki teljesen elszédítve az öreget szinte szabad utat biztosított a bejárásban és áskálódásban Kaufmannak. Minderről akár személyesen is meggyőződhetünk, hiszen a tojásban talált szalag valószínűleg ezen terveket fejti ki bővebben, már csak le kéne játszanunk valamivel…
Következő állomásunk legyen de Allepin háza. A bejárat trükkösnek tűnik első látásra, pedig egyáltalán nem az: helyezzük a Kaufman irodájában talált köveket a számukra kifaragott helyre, és máris feltárul előttünk minden titkok rejtélye… Lépjünk be a vityillóba. Az ajtók felett majd szemrevételezhetünk bizonyos ábrákat – ezeket a későbbiekre való tekintettel nem árt majd lejegyzetelnünk, vagy pár bekezdéssel lejjebb majd elolvasnunk. 😉 Mivel a földszinten semmi más érdekességet nem találunk, ésszerűnek tartom meglátogatni az emeletet. A hálószobában megcsodálhatjuk az igazi Adeline képét, de ez csak amolyan kitérő volt, az igazi érdekesség a dolgozószobában rejlik. Ez a hálószobával szemben található a csillár túlsó oldalán – mielőtt még belépnénk oda, a jobbra található üvegre festett képeket nem árt szemrevételeznünk. A keresztes lovagok múltjának három fontos állomását láthatjuk – erre majd jó lesz emlékeznünk a későbbiekben! A képek megcsodálása után irány a dolgozószoba. Az íróasztalon találhatunk különböző iratokat de Allepine-től, aminek csak egy bökkenője van: ezek különböző kézírással íródtak, mint Hellouin megbízólevele… Na, mindegy, vegyük fel a gyufát – a többin ráérünk később is rágódni.
Brotherhood of the Supreme Order of the Rosy Cross
Ezzel a lendülettel nézzünk is be a testvériség titkos székhelyére, ahol hasonló sorsra jutunk, mint szegény Hellouin kollégánk – a bejáratnál posztoló Dumoulin nem tágít. Hiába provokáljuk, próbálkozunk a legkülönbözőbb trükkökkel, meghívó nélkül nem juthatunk be. Ilyenkor jön jól, ha az ember ismer pár művész lelket, akik ismerik az igazi értékeket, mert például egy kézírás alapján tökéletesen tudnak rekonstruálni egy másikat… Bérénicé tökéletesen meg fog felelni erre a célra, úgyhogy látogassuk is meg az Alambic bárban és bízzuk rá a de Allepinnél talált iratokat, hogy kreáljon belőlük megegyező kézírással egy ajánlólevelet. Mivel ez időbe telik szegénynek, ne türelmetlenkedjünk – intézzük tovább saját ügyünket. A hotelben az éles szemű megfigyelők észrevehették, hogy Mrs. Loiseau szobájában volt egy gramofon. Tekerjük fel rá a Dr. Kaufmannál talált szalagot, és játsszuk is le. Mint hallhattuk, kis takeoverre készül a srác…
Menjünk vissza az Alambicba, talán már készen is vannak a papírjaink. Így van – Bébé kifogástalan és gyors munkát végzett, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egy hang nélkül bejuthatunk a szerzetesrend telephelyére. Bent ne sokat bámészkodjunk, hiszen az első olvasóteremben semmi használható nem lesz számunkra, szaladjunk is át gyorsan a vörös függöny mögötti részre. A kápolna is kong az ürességtől, menjünk hát tovább a hátsó terembe. Rögtön balra tőlünk, az asztalon találhatunk egy könyvet – ezt bátor szívvel szólítsuk magunkhoz, majd a középső, nyitható tetejű vitrinből az érmét. Folytassuk tovább körutazásunkat a teremben (a latin nyelvű könyvekkel nem tudunk mit kezdeni), és az utolsó pár polcról emeljünk el egy másik mozdítható könyvet. Az egyik a keresztesek történetéről, a másik az érmékről szól – mindkettőnek hasznát vehetjük még.
Baphomet feje
A frissen szerzett tudásunkat hol máshol kamatoztathatnánk a legjobban, mint de Allepin házában, ahol a dolgozószobában otthagytunk egy értékes dolgot. Ez egyfajta misztikus szerkezet, ami a bolygók állását mutatja egy adott napon. Nekünk nem kell mást tennünk, mint a keresztes lovagok történetéből megismert évszámok alapján beütnünk egy évet, hónapot és napot. Ha eltaláltuk, egy rejtekajtó nyílik ki (a három dátumból a helyeset véletlenszerűen választja ki a gép – a három lehetséges kombináció: 1128-01-14, 1305-06-24, 1314-03-18). Mielőtt még feltárnánk az előttünk ácsingózó ismeretlent, vegyük fel a jobb oldali könyvespolc bal felén megbúvó fémkarikát. Most már szabad az út, lépjünk fel a lépcsőkre.
Szaladjunk át a folyosókon, majd a túloldalon jobbra lépdeljünk tovább, hogy leérjünk a katakombákba. Itt a falakat alaposan szemügyre véve láthatjuk, hogy különböző számok és szimbólumok szerepelnek rajta – ezeket nem árt lejegyzetelni, ha a következő pár feladatot saját magunk szeretnénk kikövetkeztetni… Mivel azonban nem olyan egyszerű a történet, természetesen elemezzük ki pontosan, mit és miért is kell tennünk most. A bejárattól jobbra találhatunk egy kémikus készletet. Ezzel nem titkoltan azt a szert szeretnénk rekonstruálni majd, amit a szállodai szobában találtunk – és ehhez találhatunk is segítséget az ott porosodó henger képében. Persze az igazi megoldást a falakon látott számok, valamint az ajtók felett terpeszkedő ábrák jelentik. A kockákat, amik a falba voltak vésve, úgynevezett bűvös kockáknak is hívhatjuk, hiszen ha összeadjuk az egy sorban lévő összegüket, akkor minden sorban ugyan az a szám jön ki. Még átlósan is stimmelnek az eredmények. És az alattuk lévő képek megmutatják, hogy ez melyik anyaghoz tartozik. Így hamar kiszámíthatjuk, hogy a szer elkészítéséhez 15 Föld, 34 Szél, 175 Víz és 65 egység Tűz szükséges. No de melyik lészen az itt felsorakoztatott szerek közül a nekünk megfelelő? Ezt az ajtók feletti ábrák azonosították be nekünk a házban, melyek így hangzanak: Fekete – Föld, Kék – Szél, Zöld – Víz, Piros – Tűz. Miután az alapanyagokat a kis kanalakkal a megfelelő arányban beletöltöttük, a gyufát használva máris elkészítettük a szállodai anyag mását.
A kémikus szett mellett találhatunk egy aranyérmét – pontosan olyat, mint amilyeneket a lefejezett áldozatok szájában találtak a rendőrség szorgos nyomozói. Ne lustálkodjunk, lépjünk be egyenesen a nagy sírkamrába, ahol megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy de Allepin már legalább jó egy hete itt feküdhet holtan. Külsérelmi nyomok híján kénytelenek vagyunk azt hinni, hogy szépen és nyugodtan távozott az öreg az élők sorából. Persze azért megsiratni nem kell, bőven elég, ha készítünk egy fényképet róla az erre a célra készített alkalmatossággal. Ha gondoljuk, megnézhetjük a keresztes lovagok generációinak sírját, de fontosabbnak tartom a további bizonyítékok gyűjtését, és a rejtély megoldását – amit az innen jobbra eső könyvnél tehetünk meg. Először is a nagy kés személyében üdvözölhetjük a gyilkos fegyvert, másrészt pedig a fémkarikánkat az ábra közepébe helyezve máris csatolhatjuk rá az oldalsó kütyüket, hogy egy újabb puzzle elé állíttassuk magunkat. A könyv ábráját szemügyre véve láthatjuk, hogy az A, D, valamint N betűk vannak bekarikázva a középponttól ebben a sorrendben, így a betűket pontosan emígyen kéne beforgatni a körökkel: A-D-N. Ha ez megvolt, meg kell számolnunk, hogy melyik betű hányadik körön helyezkedik el, és az alsó számzáras görgőkön beállítanunk azt. A helyes kombináció tehát az 5-3-1 lesz (a bal oldali számzárral ne törődjünk – nincs jelentősége). A jutalmunk egy animáció lesz, melyben végre lehull a lepel minden titokról és ármányról – a Baphomet fejét egy bizonyos Simon nevű keresztes kezdte el használni, aki rájött, hogy egy úgynevezett Transmigration nevű procedúra során a lelkét egy kiválasztott testbe tudja átportálni – ezáltal halhatatlanná válik. Igen ám, csak hogy mint minden tervbe, ebbe a számításba is hiba csúszik: szegény emberünk csúnyán megőrült attól a tudattól, hogy szívszerelmét, Adeline-t nem láthatja majd soha többé, és ez szinte semmissé teszi annak a tényét, hogy már jó 600 éve az élők sorát boldogítja. Ez tehát de Allepin és a Baphomet fejének titka – ám a játéknak még csak közel sincs vége – sőt, a java csak most jön!
Végjáték
A de Allepinnál tett kirándulásunk után automatikusan a műtermünkben találjuk magunkat, ahol a lábtörlőről már vehetjük is fel az éppen akkor landolt postai küldeményt: egy zsarolólevelet. A keltezés szerint de Allepin elrabolta Blake kisasszonyt, és váltságdíjként Baphomet fejét jelölte meg. Aham. Szóval akkor mégsincs a gyilkosnál a hőn áhított tárgy. Mivel gondolom, már sokakban kezd körvonalazódni, hogy a műkincs a nem éppen műkincsgyűlölő Hulot-hoz kerülhetett, főleg ha már ilyen jó barátságban volt Eatonékkal – de erről nem ártana személyesen is meggyőződnünk, irány tehát az Alambic.
Bérénicé teljes mértékben le van sújtva, hiszen mint kiderül, a rendőrség tegnap holtan találta szegény Albertet – lefejezve. Puhatolózzunk kicsit szegénynél, és próbáljuk meg Hulot-ra terelni a témát, valamint arra, hogy nem látott-e nála esetleg egy maszkot. Mint kiderül: az utolsó találkozásukkor pont azt a fejet kellett Bébének lemásolnia, amit felismer a nálunk lévő rajzról – de hiszen akkor az a Baphomet fej tényleg Hulot-nál volt! Most már csak azt kéne kiderítenünk, hogy mihez kezdett vele… A bisztró hátsó részében van egy freskó a falon, Hulot életművének is tekinthető, hiszen éveken keresztül festette. Azt ajánlom, vegyük egy kicsit jobban szemügyre! Az előtte álló gyertyahalomból egyet kiragadva máris bevilágíthatjuk a vásznat, aminek furcsa tükröződése folyamán egy-két helyen rejtett részekre bukkanhatunk. Ezeket a rejtett részeket kell megtalálnunk a továbbjutás érdekében. Igazából segíteni ennél a feladatnál nem nagyon tudok: a gyertyát nagyon lassan és óvatosan mozgatva egyik sarokból a másikba várjuk meg, míg kirajzolódnak a betűk és ábrák, majd ha végeztünk, automatikusan a rajztömbünkbe jutunk. A kivett alakzatokból kéne egy értelmes képet összeállítanunk, aminek a végeredményét itt közöljük – tehát innentől már nem lesz nehéz boldogulni. Mint látjuk, Hulot a metró képét rejtette bele a festményébe, így evidens, hogy a térképen megjelenő új terület lesz az új célunk.
A kihalt állomáson gyorsan szaladjunk is át – nem lesz mi után kutatnunk, hiszen üres az egész. Kivéve persze a bal felső alagutat, ahol éppen csak hogy el tudjuk kerülni a frontális ütközést az éppen szembejövő menetrendszerinti járattal. Szerencsénkre egy oldalajtó a segítségünkre volt, ámbátor most meg ott állunk a vak sötétben. Sebaj, kapjuk elő a zseblámpánkat, és a visszaút helyett nézzünk inkább a folyosó mélyére. A lépcsőn lebaktatva egy kis raktárba kerülünk, ahol az egyik polcon megtalálhatjuk a hőn áhított fejet. Igen ám, csakhogy az egyik ládában is ugyanez a fej lapul. Legalábbis ránézésre. Mi meg aztán meg nem mondjuk, hogy a kettő közül melyik az eredeti és melyik a hamisítvány. Sajnos Bérénice-szel történő próbálkozásunk sem mutat fel értékelhető eredményt: olyan tökéletes másolatot készített, hogy jómaga sem tudná megmondani, melyik lehet az eredeti és melyik a hamisítvány. Sebaj, majd talán a rendőrségen kibulizunk valamit.
Annál is inkább, hiszen most már elég bizonyítékunknak kell lennie ahhoz, hogy Hellouint szabadlábra helyezzék – ennek érdekében prezentáljunk minden egyes tárgyat Lebrun felügyelőnek. Ha elégséges számú tárggyal kedveskedtünk a kissé naiv fiatalembernek, máris bekísérteti az ártatlanul fogva tartott magánnyomozót, és letisztáznak pár fontos körülményt.
Nekünk addig is dolgunk van a villában – ahová Baphomet fejét kell szállítanunk, ha élve akarjuk viszontlátni Blake kisasszonyt. Nos innen már nagyjából sok leírnivaló nincsen – a lényeg az, hogy a három fajta befejezés közül azt fogjuk kapni, amelyiket itt az utolsó percekben választunk. Ha nem mutatjuk be a bizonyítékokat a rendőrségnek, akkor is jöhetünk ide a fejjel, de ha már prezentáltuk őket, még mindig akad két választásunk: az utolsó kérdésnél igennel vagy nemmel felelünk arra a kérdésre, hogy akkor most végül is odaadjuk-e a fejet a gyilkosnak…
