Azt mondják, a tudósok élete csupa unalom. Ha éppen nem egy kísérleten ügyködnek, akkor tanulmányt írnak, vagy előadásról előadásra járnak, hogy aztán jót vitatkozhassanak a többi okostojással. Rám is ez az élet várt. Miután dicsérettel végeztem a Columbia-n, hatalmas megtiszteltetés ért, megkeresett és munkát ajánlott Silva professzor, aki a Berkeley Egyetemen tanít alkalmazott fizikát. Nem is gondolkodtam sokáig, bepakoltam a tragacsomba, elbúcsúztam a szüleimtől, a húgomtól és a kutyámtól. Elmorzsoltam egy könnycseppet titokban, de hamar megvigasztalt a tudat, hogy vár Kalifornia, és a csendes, nyugodt tudósélet. Ki gondolta volna, hogy az álmom és az addigi életem egy másodperc tizedrésze alatt pukkan szét, mint egy szivárványszínben játszó buborék? Azt kérditek, hogy történt mindez? Mi okozhat egy tudós életében ilyen traumát? Tragikus hírtelenséggel betoppant egy nő az életembe. Egy elképesztően gyönyörű nő.
Mikor elindultam, eszembe jutott, hogy megérkezett a könyv, amit hetek óta vártam már reszkető kézzel. Szerencsére egy éjjel-nappal nyitva tartó könyvesboltba jártam évek óta, gondoltam, ez a kis kerülő Manhattanbe nem oszt, nem szoroz. Elküldethettem volna postán, valószínűleg sokkal hamarabb Kaliforniába ért volna, mint én, mégis úgy döntöttem, elmegyek érte. A gondolataimba merültem vezetés közben, az egyetemi életről ábrándoztam, amikor hírtelen egy nő szaladt ki a kocsim elé. Nem mentem gyorsan, de annyira váratlanul történt minden, hogy nem tudtam elkerülni, csúnyán elütöttem. Rettenetesen megrémültem, gyorsan betettem a kocsiba, és elvittem a legközelebbi kórházba.
1. fejezet – Ébressz fel, mielőtt elvisz a kaszás
Ginának hívták, és gyönyörű volt. Az egyetemen edződött szemem vékony, bajuszos nőkhöz szokott, kékharisnyába burkolt pincefehér lábakhoz. Gina mindennek az ellentéte volt. Gyönyörű formák, napbarnított bársonyos bőr, és amikor megszólalt, olyan volt, mintha selyemmel simogatnák a tarkóm. Szerencsére nem esett nagyobb baja, de az orvosok benntartották megfigyelésre. Amikor magához tért, egy hihetetlen történetet mesélt el nekem. Az apjáról, aki egy titkos kormányügynökségnek dolgozott, és megkereste őt ma este a Pink Iguana-ban, ahol ő énekesnő volt. Azt mondta, a Sandretti testvérek a nyomában vannak, mert ki akarnak szedni belőle valamit. Az elbeszélés ezen pontján kiszaladt a vér az arcomból. Lehet, hogy nem sokat tudok a való világról, de azt tudtam, hogy a Sandretti fiúk a város legvérengzőbb gengszterei. Szóval az apját a maffia kereste égre-földre, és mielőtt elbúcsúztak, egy keresztet adott Ginának, és a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon rá. Gina ezután egy raktárhelységből furcsa zajokat hallott, belopakodott. Pont akkor lépett be a helységbe, amikor az egyik Sandretti fiú egy hatalmas ütéssel végzett az apjával. Nem tudott uralkodni magán, és felsikoltott. A gengszterek üldözni kezdték, és végül így szaladt a kocsim elé. Megpróbáltam megnyugtatni – annyira rettegett, hogy megígértem neki, nem hagyom egyedül. Szerencsére a gyógyszerek is hatni kezdtek, így Gina végül álomba szenderült. Arra gondoltam, mi van, ha igazat mond? Valamit ki kellett találnom.
Felvettem az ágya melletti szekrényről egy műanyag poharat és a gyógyszert. A szomszéd ágyon találtam egy takarót, azt is eltettem, mert kezdett egy terv kibontakozni a pallérozott elmémben. Elraktam Gina táskáját, ami a szekrény tetején volt. Ki rakhatta oda fel vajon? Gyorsan belekukkantottam, találtam egy doboz gyufát. A fürdőszoba ajtaján volt egy térkép, gyorsan megvizsgáltam. Arra jöttem rá, ha kimásznék az ablakon, pár lépéssel egy raktárhelységbe juthatnék. De ugye én nem vagyok olyan típus, aki ablakon mászkál ki, nem? Képzeljétek el, mégis megtettem. A térdem végig reszketett, és nem tudtam semmi másra gondolni, mint a váltás alsóneműre, ami lenn várt a kocsim csomagtartójában. A raktárban rengeteg hasznos dolgot találtam. Bal oldalon egy szekrény állt, találtam egy fecskendőt, két párnát és egy spray-t. A jobb oldalon találtam egy könyvet, egy kitöltetlen kórlapot és egy műanyag fickót, akinek leszedtem a fejét, csupán a békesség kedvéért. Ezután nem tehettem mást, visszamásztam a kórterembe. A sok izgalomban megszomjaztam, megnéztem a fürdőszobát. A csap alatt találtam egy szemetest. Belekukkantottam, találtam egy csúnyán kiszáradt filctollat. Egy üveg alkohol is árválkodott a csap környékén, eltettem azt is.
Belekukkantottam még egyszer Gina táskájába, találtam egy szőke parókát. Mi lenne, ha az üres ágyra összeraknék egy álbeteget? A fejre ráraktam a parókát, aztán a párnákat és a fejet gondosan elhelyeztem az ágyon. Végül szépen betakargattam, és annyira jól sikerült a csel, hogy egy pillanatra én is megijedtem, hogy kerülhetett oda ez a másik beteg. Megnéztem Gina kórlapját, hogy én is tudjak egyet gyártani. A fecskendőt megtöltöttem alkohollal, amit aztán a kiszáradt filctollba fecskendeztem. Így már meg tudtam írni a kórlapot, amit kicseréltem a Gina lapjával, azt pedig végül az álbeteg ágyához tettem. Ha bárki jönne, akkor a műagyag fejű párnafickóról hiszi majd, hogy ő Gina. Kimentem a fürdőszobába, hogy igyak pár korty friss vizet. Amikor visszamentem, annyira megrémültem, mint még soha életemben. Az álbeteget valaki megspékelte ólommal! Reszketett a kezem, de nagyon jó érzés volt, hogy bevált a tervem. Megpróbáltam felébreszteni Ginát, de sehogy sem sikerült. Megnéztem a gyógyszert, amit az ágya mellől szedtem fel, majd megnéztem a könyvet, hogy mit ír róla. Kiderült, hogy mindenképpen vizet kell szereznem valahonnan, ha fel akarom ébreszteni Csipkerózsikát. A törött műanyag pohárból kifolyt a víz, mire beértem a fürdőszobából, így drasztikusabb eszközhöz kellett folyamodjak. Találtam a falon egy tűzjelzőt. Elővettem a spray-t, és a gyufa segítségével szép kis tűzcsóvát gyújtottam. Májusi eső aranyat ér, a kórházi eső pedig felébreszti a beteget.
Menekülés közben megálltunk egy kis utcában, és elmeséltem neki, hogy mi a helyzet. Nagyon boldog volt, hogy segítettem neki, annak külön örült, hogy a nagy sietségben is volt annyi lélekjelenlétem, hogy felkaptam, és hoztam a táskáját, hiszen abban volt az apjától kapott kereszt. Nem nagyon értette viszont, hogyan tűnhetett el a szőke parókája. Nem volt szívem elmesélni neki, ugye megértitek. Azt mondtam, mindenképpen szólnunk kell a rendőrségnek. Ő nem bízott senkiben, így – bár először arra gondoltam, hogy inkább kiszállnék ebből a zavaros ügyből – megígértem neki, hogy segítek, bármi történjék. Ti mit tettetek volna? Életetekben először egy gyönyörű nő ül a szakadt kocsitokban, és a segítségeteket kéri. És még az sem zavarja, hogy egy eminens tudóspalánta vagy. Talán kidobtátok volna? Nem hiszem. Támadt is egy ötletem. A keresztnek nagyon nagy jelentősége volt az ügyben, meg kellett róla tudnunk mindent. Barátom, Clive Chicagóban, a Természettudományi Múzeumban dolgozott. Biztos voltam benne, hogy ő segíteni fog nekünk.
2. fejezet – A misztikus kereszt
Majdnem egy napot vett igénybe, hogy eljussunk Chicagóba. Felváltva vezettünk Ginával, de nem nagyon aludtam akkor sem, amikor ő vezetett, igencsak nehezen tudtam levenni róla a szemem. Elég fáradt voltam, pedig még milyen kalandok vártak ránk… Clive semmit sem változott, mióta nem láttam, szerencsére. Elmondtuk neki, hogy mi a helyzet, egyből ráállt, hogy segíteni fog. Elmondta, oltári mázlisták vagyunk, a múzeum nemrégiben vásárolt egy háromdimenziós szkennert, aminek segítségével bármilyen műtárgyról ki lehet deríteni, hogy honnan származik, milyen rég készült. Az volt a probléma, hogy a kereszt nagyon rossz állapotban volt, ráfért volna egy alapos restaurálás. Clive antropológus, viszont a szomszéd laboratóriumban dolgozott Dr. Susan Olivaw, aki a restaurálás nagymestere. Szerencsétlenségünkre a múzeum összes munkatársa gőzerővel készült a három nappal később megnyitandó Maya művészeti kiállításra. Tehát két lehetőségem volt, vagy várunk három napot, amíg Dr. Olivaw végez a munkájával, vagy megpróbálom rávenni, hogy segítsen nekünk. Mindenesetre úgy voltam vele, miért ne próbálhatnám meg? Clive gyorsan meghívta Ginát egy kis sétára, hogy beavassa a múzeum rejtelmeibe. Én újra magamra maradtam, de nem szomorkodtam sokáig, átmentem Dr. Olivaw irodájába. Clive-nak igaza volt, Dr. Susan Olivaw nem volt egyszerű eset. Könyöröghettem neki, ahogy csak akartam, még a jó öreg ’életbevágóan fontos, hogy segítsen, maga az utolsó reményünk’ trükköt is bevetettem. Őt nem érdekelte semmi más, csak a borzasztóan sok tennivaló, amire két hét sem lenne elegendő, és amire csak három napja volt. A kiállítás legfontosabb darabja egy nemrégiben talált maszk volt, az ’Uxitza fia’. Megkérdeztem tőle, megnézhetném-e, de azt mondta, hogy az egy biztonságos helyen van, elzárva mindentől. Beszélgettem vele egy darabig, de aztán lerázott.
A laboratórium jobb sarkában találtam egy ládát, amiből kivettem egy körömlakkot. Egy lézeres restauráló eszköz felkeltette a figyelmem, de túl nagy volt, hogy zsebre vágjam. Ettől függetlenül megvizsgáltam, és az jutott eszembe, hogy meg kellene próbálni egy nagyobb drágakövet beszerelni, hátha attól még hatékonyabban működne. Balra tőle nem messze egy hintőpor ecset kacsintott rám csábítón, így végül a zsebembe vándorolt. Dr. Olivaw mellett egy polcon rengeteg tárgy pihent, mindegyik megszámozva. Arra gondoltam, talán a számok sorrendjében dolgozik a restaurálandó tárgyakon, így gyorsan odacsempésztem a keresztet, és kicseréltem a sorban következő tárggyal. Ezután gyorsan távoztam. Dr. Olivaw laboratóriuma mellett egy számzáras beléptető rendszerrel védett ajtót találtam. Körülnéztem, egy szinttel lejjebb találkoztam egy takarítóval, Willy-vel. Laza gyerek volt, rövid beszélgetés után rögtön odaadta a névjegykártyáját, amin egy telefonszám is volt. Furcsa mód nem takarító volt feltűntetve foglalkozásként, hanem laboratóriumi felszerelésekkel foglalkozó kereskedő. Miközben a kártyát néztem, megcsörrent Willy mobiltelefonja. Bizonyos Mr. Potter barátja hívta, akinek szüksége volt egy 100x mikroszkóp lencsére. Miután letette a telefont, Willy gyorsan lerázott. Megnéztem, hova megy, kiderült, hogy tudja az elemző labor beléptető rendszerének számkombinációját! Szóval onnan szerezte a laboratóriumi felszerelést. Nem is lehet rossz üzlet! Gyorsan kigondoltam, hogyan juthatnék be én is a laborba. Miután körülnéztem, Willy újra a helyén csücsült. Gyorsan bekentem a kezelőpanelt körömlakkal. Jobbra a lépcső mellett találtam egy nyilvános telefont. Felhívtam Willy-t, és trükkösen – nem volt hiábavaló a sok tanulás! – Mr. Potter barátjának adtam ki magam. Megkérdeztem, hogy tud-e szerezni egy 200x mikroszkóp lencsét. Azt mondta, hívjam vissza tíz perc múlva. Benéztem Dr. Olivaw-hoz, kíváncsi voltam, történt-e valami változás, de még nem dolgozott a kereszten. Mire kimentem, Willy már újra lenn csücsült a helyén. Gyorsan behintőporoztam a kezelőpanelt, hogy meglássam, milyen számokat ütött be Willy a bejutáshoz. Így a számok megvoltak, csak a helyes sorrendet kellett kitalálni, de az már gyerekjáték volt a beütött számok csippanásának dallama alapján. Hiába kértek, nem árulom el nektek a helyes sorrendet, lehet, hogy még azóta sem cserélték le a kódot, aztán majd főhet a fejem, ha véletlenül eltűnnek dolgok! Szóval így sikerült bejutni a laboratóriumba. Kamera figyelte a mozgást, de szerencsére a sötétben nyugodtan tevékenykedhettem. A hőkamra bal oldalán találtam egy kulcsot, amit gyorsan elsüllyesztettem a zsebem mélyére. A hőkamrát megpróbáltam kinyitni, hiszen a híres ’Uxitza fia’ maszk ott pihengetett a kellemes klímában. Találtam egy gombot az ajtaja mellett, amit megnyomva szomorúan konstatálhattam, hogy csak bizonyos személyek nyithatják ki, miután a géphang felszólítására bemondják a nevüket. Mivel az én nevem hiába mondogattam, valami mást kellett kitalálni. Visszamentem Clive irodájába, hátha visszatértek Ginával a sétából. Nem volt ott senki. Kinéztem az ablakon, és egy furcsa fickót láttam egy telefonfülkénél, valamiért borzongás futott át a hátamon. Találtam Clive asztalán két könyvet, amit onnan véletlenül elraktam. A könyvek alatt az asztalon egy furcsa alakú nyílást találtam, amibe pontosan beleillett a hőkamra mellett talált kulcs. Egy titkos rekesz nyílt ki Clive asztalának oldalában. Nem nagyon akartam ott kutatni, de azért megnéztem, mit rejteget a barátom. Hihetetlen szerencsémre egy diktafont találtam ott. Miután a kulccsal visszazártam a rekeszt, átszaladtam Dr. Olivaw-hoz, és rávettem, hogy mondja ki még egyszer a nevét. Igen, jól gondoljátok, felvettem az egész beszélgetést diktafonra. Visszamentem az elemző laborba, megnyomtam a gombot, majd amikor elindítottam a diktafont, kiderült, hogy lemerült az elem. Mérgesen fel-alá járkáltam a laborban, miközben illetlen gondolatok forogtak a fejemben az összes szentekkel kapcsolatban. A jobb oldalon találtam egy nitrogéntartályt, ez adott egy remek ötletet. Összevarázsoltam a diktafonból kiszedett elemet azzal a merőkanálféle dologgal, amit a labor jobb sarkában találtam. Ezt a tákolmányt aztán felhasználtam a nitrogéntartálynál egy érdekes kísérlethez. Azt hallottam ugyanis, hogy a lemerült elemek újra erőre kapnak, ha sikerül jelentősen lehűteni őket. Szóval kinyitottam a nitrogéntartályt, és odaillesztettem az imént összerakott tákolmányt. Így sikerült lehűteni az elemet, amit visszaraktam a diktafonba, és újra megpróbáltam kinyitni a hőkamrát, ezúttal végre sikerrel. Megkaparintottam a maszkot, és a kipattintottam a drágakövet annak a Maya tárgynak a segítségével, amit Dr. Olivaw laborjában cseréltem ki a keresztre. Visszamentem a restaurátori laboratóriumba, és beszereltem a drágakövet a lézeres gépezetbe. Dr. Olivaw pont megpróbálta használni, és a maszk, amin éppen dolgozott, inci-finci kis darabokra tört. Ettől teljesen kiborult, és azt mondta, majd meghal, hogy ihasson egy jó jeges kávét. Mert anélkül most már el sem tud kezdeni dolgozni. Kinn Clive irodájától nem messze találtam egy kávéautomatát, ami persze épp kifogyott. Megkérdeztem Willy-t, hogy nem tudná-e feltölteni, de azt mondta, már raktáron sincsen kávéja, mert Dr. Olivaw napi 12 jegeskávét iszik. Kicsit körbenéztem, hátha eszembe jut valami ötlet, mit lehetne tenni. A Maya kiállításon érdekes dologra bukkantam. Az egyik szobor előtt rengeteg edény volt, az egyikben kávébabhoz hasonló dolgot találtam, amit gyorsan el is tettem, és odavittem Willy-hez. Azt mondta, csak finomra őrölt kávét tehet az automatába. Emlékeztem, hogy Dr. Olivaw valami furcsa eszközzel dolgozott az asztalánál, amit eddig nem nagyon tudtam megvizsgálni. Ez egy eszterga volt, amivel porrá törtem a ’kávébabot’. Visszavittem Willy-nek, de azt mondta, ugyan bízik bennem, de ez a por nem tűnik kávénak. Na, ekkor már nagyon ideges lettem, elindultam felfelé a géphez, hogy akkor majd én feltöltöm. A géptől nem messze már elszállt a magabiztosságom, és hogy húzzam az időt, megnéztem minden tárgyat közelebbről. A szemetesben találtam egy üres kávészacskót, amit megtöltöttem az imént őrölt furcsa porral. Így már végre elvette Willy, és fel is töltötte a gépet.
Szereztem egy kávét, odaadtam Olivaw-nak. Ettől életre tért, bár csak egy rövid időre, mert az Elképesztően Ütős Maya Speciál™ kávétól gyorsan kifeküdt. Szerencsére azt a rövid időt jól kihasználta, a kereszt szebben csillogott, mint újkorában. Elvittem az elemző laborba, ahol kiderült, hogy ez egy Hopi származású tárgy. A Hopik egy őslakos törzs, a tagjai Arizona vidékén élnek – vagy éltek. A kereszt aránylag értéktelen anyagból készült, és még annak ellenére sem érhetett túl sokat, hogy régiségnek számított. Tehát az biztos volt, hogy nem az értéke miatt kereste a maffia. Éppen elgondolkodtam volna, hogy mi lehet akkor a dolgok hátterében, mikor berontott Clive azzal, hogy siessek, mert Gina veszélyben van. Csak arra emlékszem, hogy kiléptem az ajtón, és elsötétült a világ.
Egy helikopterben tértem magamhoz, ahol Gina elmondta, hogy a gengszterek megölték Clive-ot. Egy pillanatig forgott velem a világ, de aztán kiderült, csak légörvénybe kerültünk. Nagyon megrázott Clive halála, hiszen ha nem hozzá megyünk akkor este, még most is élne. A levertségem hamar tenni akarássá változott, meg akartam bosszulni a halálát. A helikopter leszállt a sivatag közepén, egy öreg, kiszáradt olajmezőn. Megkötöztek minket, aztán kiosztottak nekem jó pár nyaklevest. A végén jutalomból még egy jókora kokit is kaptam, az egyikük pisztollyal a tarkómra csapott.
3. fejezet – A nagy szökés
Egy lepukkadt helységben tértem magamhoz. A fejem zúgott, és a rekkenő hőség sem tett jót az egészségemnek. Eltűnt az összes cucc a zsebemből, de leginkább Gina miatt izgultam. Egy nagy fa ajtó állta utam, de találtam rajta egy kis rést, ahol kikukucskáltam. A gengszterek Ginát faggatták, de ő nem mondott semmit nekik. Attól tartottam, hamar elvesztik a béketűrésüket, valamit tennem kellett. A helység bal oldalán található széf mellett találtam egy fújtatót, a polcon egy ’Minden Esetben Mindent Pillanatok Alatt Tisztít™’ spray-t. A jobb oldalon egy elképesztően szakadt polc állt, a környékén találtam egy feszítővasat, egy rongyot és egy dugót. A tisztító spray-vel befújtam a rongyot, és letörölgettem körülbelül egy tonnányi port és koszt a hűtő felett található ablakról. Kinéztem, gyönyörűen sütött a nap, ami nagyon kellemes egy tengerparton, miközben koktélt kortyolgatsz, de én pont egy sivatagba keveredtem, és vérszomjas gengszterek meg akartak ölni. Szóval nem volt annyira rózsás a helyzet. Kinyitottam a hűtő fedelét, és kihúztam a konnektorból. Így a rengeteg jég szinte pillanatok alatt megolvadt a hűtőben. Kihúztam a hűtő alján található dugót, és leeresztettem a vizet. Az üres hűtőgépet így szépen arrább tudtam tolni. Egy kedves csapóajtó volt a hűtő alatt, egy még kedvesebb lakattal lezárva. A feszítővas rendkívül jó szolgálatot tett, és már szabad is volt az út.
Alighogy kimásztam a ház alól, három furcsa szerzet vett körül. Mondhatnám, hogy hölgyek voltak, de leginkább azokra a lányokra emlékeztettek, akiket Wesley Snipes és Patrick Swayze játszott a Wong Foo-ban. Szóval olyan transzvertikuláris lányoknak tűntek. Rögtön letámadtak, hátha a menedzserük küldött, akiről kiderült, valószínűleg szándékosan elrontotta a buszukat, ellopta a pénzüket, majd otthagyta őket a sivatag közepén. Elmondtam, hogy mi a helyzet, végül ráálltak, hogy közösen segítünk egymáson. Ők segítenek kiszabadítani Ginát, én pedig segítek nekik kijutni a sivatagból. Volt is egy tervem, csak még nem tudtam, hogyan hajtsuk végre. A terv három részből állt, először is el kellett terelni a gengszterek figyelmét, hogy be tudjunk jutni Ginához. A második lépés az volt, hogy megszökünk ott, ahol nemrég én. Harmadik lépésben be kellett zárjuk a maffiózókat, hogy időt nyerjünk, és végül szereznünk kellett egy járművet, hogy meg tudjunk szökni. Szóval nem voltunk könnyű helyzetben. Ilyenkor csak egy jó 12 éves whisky tud segíteni, de itt még csak vizünk sem volt, tehát neki kellett látni a terv végrehajtásának.
Először is körülnéztem a ’lányok’ buszánál. A busz előtt a ládában találtam egy kilukadt kosárlabdát. A busz elején az ágy aljában találtam egy hordozható kis porszívót. Az ágyon egy divatos napszemüveg hevert, eltettem – gondoltam, Gina majd örülni fog neki. Jobb oldalon egy fióknyi rúzs volt, eltettem egyet, ki tudja. A busz hátuljában feküdt Carla, nem volt jó színben. Beszélgettem vele mindenféléről, kiderült, hogy valami gyógyszert szedett be, amire ráivott, és ettől ilyen kába. Nem maradt már neki a gyógyszerből, bár egy darab elgurulhatott a dobozból. Egy rács volt a padlón, a porszívóval nekiugrottam, hátha oda esett be a tabletta. Ott is volt! Találtam egy varrókészletet Carla hatalmas csizmája mellett. Összevarrtam a labdát, és a fújtatóval felfújtam. Jobb volt, mint új korában.
A környéken volt pár hely, ahova mehettem, először megnéztem, mi a helyzet a hangárnál. A hangárajtónál állva észrevettem, hogy egy izmos fickó üres sörös dobozokat dobál egy hordóba. Gondoltam, ő lehet a pilóta, vigyáznom kellett, hogy ne vegyen észre. A hangár másik oldalán volt egy ablak, ahol be tudtam mászni anélkül, hogy észrevett volna. Az ablak pont oda nézett, ahol a fickó a dobozokat dobálta. Arra gondoltam, mielőtt kiissza a sört, beletehetném a tablettát, amit Carlától szereztem. Ehhez azonban el kellett terelnem a figyelmét. Visszamentem a buszhoz, és beszédbe elegyedtem Lulával. Rá akartam venni, hogy jöjjön a hangárhoz, elvonni a pilóta figyelmét. Nem nagyon akart velem jönni. Már régóta gyanús volt valami vele kapcsolatban, gondoltam, most kipróbálom a gyakorlatban. Elővettem a labdát és megmutattam neki. Nem sok kellett hozzá, és kiderült, hogy ő valójában Lou Lamerre, a híres kosárlabdázó, aki háromszoros bajnok volt valaha az NBA-ben. Elmondtam neki, hogy tudom, kicsoda, és biztos vagyok benne, neki is jót tenne, ha eljönne segíteni nekem. Bókoltam neki, hogy mennyire jól bánik még mindig a labdával, bár az az igazság, tényleg elképesztő trükköket tudott. Végül sikerült rábeszélnem, hogy hívja ki a fickót egy versenyre, hogy elcsalja egy kis időre. Sikerült is a trükk, amíg távol voltak, gyorsan becsempésztem a tablettát a sörbe, és amikor a fickó benyakalta, egy perc sem kellett hozzá, és már meg sem tudott mozdulni. Kicsit tréfálkoztam is vele, aztán kinyitottam a hangárajtót. Ott volt a helikopter teljes életnagyságban! Megvolt hát a jármű, amivel menekülhettünk az akciónk végén. Találtam egy mogyoróvajas üveget a hordó tetején – a fickó figyelmeztetett, ne hagyjak sehol mogyoróvajat, ha jót akarok, mert a hangyák imádják, és mindent megtesznek érte, ha kell. Kicsit dühös voltam, felelevenítettem egy régi szokásomat a méreg levezetésére. Ott állt egy roncs motor, kicsit meglapogattam a feszítővassal. Erre leesett a lábtartó. El is raktam, bőven volt még hely a zsebemben. Visszamentem a ’lányok’ buszához. Felszálltam, és a lábtartót odaszereltem az eltört ajtónyitó helyére. Pont passzolt. Így már be lehetett csukni az ajtót. Az ajtó belsején találtam egy kis bőrből készült tartó alkalmatosságot, abban pedig egy kulcsot. A busz belsejében volt egy lakattal lezárt hűtőgép, kinyitottam a kulccsal, és kivettem egy doboz margarint. Ezután leszálltam a buszról, és a repülőgép-temető felé vettem az utam.
A gép szárnyán találtam egy sisakot, a gép hátsó részén pedig egy üres tölténytárat. Még egy darabig csodáltam a roncsokat, de utána továbbálltam a kimustrált vonathoz. Egy kis bódé állt a vonattól nem messze, amiben a jelzések alapján robbanóanyagot tároltak. Miután megcsodáltam – mert bejutni sehogy sem sikerült –, halált megvető bátorsággal beléptem a vonat belsejébe, ahol iszonyatos bűz fogadott. Találtam egy vödör rozsdás csavart, egyet elraktam, csak úgy a biztonság kedvéért. Megvizsgáltam a hordókat, majd a legközelebb állóból kiszedtem egy zacskó mogyorót a feszítővas segítségével. Ezután újra a gengszterek tanyájához szaladtam. A ház cölöpökön állt, a cölöpök között találtam egy vödröt, és miután minden eszközöm megvolt a főzőcskéhez, visszamásztam a ház belsejébe. Beraktam a vajat és a mogyorót a sisakba, majd felraktam a hűtő tetejére, hogy szépen felforrjon a napon. A felforrt masszát szépen összekevertem, és máris egy sisaknyi házi mogyoróvaj boldog tulajdonosa lettem. Kimásztam a házból és visszamentem a kiszuperált vonathoz. Arra gondoltam, mi van, ha igaza volt a pilótának a mogyoróvajjal kapcsolatban? Itt volt az ideje, hogy kipróbáljam: ráöntöttem a sisak tartalmát a robbanóanyagos bódéra. Egy perc sem kellett hozzá, a bódé a hangyák martalékává vált. Felvettem a robbanóanyagot, majd még egyszer bementem a vonatba, friss levegőt szívni. A dugóba applikáltam a csavart, majd az újdonsült szerszámot kipróbáltam az XXX jelzésű hordón. Rögtön rájöttem, hogy ez még sem lesz így jó, odatettem a vödröt a hordó elé, majd újból kipróbáltam a fúró alkalmatosságot. Miután a vödör megtelt puskaporral, felvettem, és az olajkút felé vettem az irányt.
Az olajtócsában megmártóztattam a napszemüveget. A robbanóanyagot az olajkútra szereltem fel, így a terv újabb lépcsőjét sikerült teljesíteni, az olajkút felrobbantása biztosan eltereli majd a rosszfiúk figyelmét. Visszamentem a ’lányok’ buszához. Mariola napszemüvegét elcseréltem az enyémre, így a bőrét barnábbnak látta, mint a sajátjával. Ekkor kölcsönkértem a napolaját, amit most már szívesen odaadott. A rúzst kombináltam egy kis puskaporral, aminek eredményeképpen egy lőszerrel lettem gazdagabb. Gyorsan be is raktam az üres tölténytárba. Pont oda passzolt. Most már csak le kellett gyártanom annyi lőszert, amivel tele tudtam tölteni a tárat. Ehhez csak annyit kellett tennem, hogy fel kellett vennem az összes rúzst a buszban, és mind megtölteni puskaporral. Képzeljétek el, pontosan annyi rúzs volt, hogy tele tudtam tölteni a tárat! Micsoda véletlenek vezérlik az életünket! Visszamentem a repülőgéphez, megpróbáltam megmozdítani a géppuskát, de teljesen beragadt. Megpróbáltam napolajjal bekenni, és úgy megmozdítani. Ment, mint a karikacsapás! Végül betöltöttem a tárat, és visszamentem a ’lányokhoz’, hogy tájékoztassam őket, minden kész, indíthatjuk a hadműveletet.
Elmondtam nekik, hogy van egy jó és egy rossz hírem. Természetesen először a jó hírt akarták hallani. Közöltem velük, minden a helyén van, indulhat az akció. A rossz hír az volt, hogy kell szereznünk valakit, aki tud helikoptert vezetni, mert az az egyetlen jármű, amivel kijuthatunk a sivatagból. Ekkor, mint derült égből villámcsapás, megjelent Carla, talpig egyenruhában. Kiderült, hogy ő valójában Hewitt őrmester, egész pontosan tengerészgyalogos őrmester. Mármint volt valamikor. Kiadtam a feladatokat. Mariola feladata volt a detonátor kezelése, Lula tartotta sakkban a maffiózókat a géppuskával, Carlának pedig a helikopternél kellett várni minket. Megkértem őket, hogy csak a legfontosabb dolgaikat hozzák a buszból, különben a helikopter nem bírja majd el a hatalmas súlyt. Naná, hogy az összes kacatjukat bepakolták, ráadásul az izmos pilótát is el akarták hozni, némi bónusz gyanánt. Nem tudtam mit tenni, engedtem nekik, de fizikus létemre elkezdtem buzgón imádkozni.
A terv bevált, minden ment, mint a karikacsapás. Olajkút robbant, a gengszterek kiszaladtak a házból. Ginát kiszabadítottam, majd Lula tűz alá vette a srácokat, hogy a házból ki ne szökjenek. Bepattantunk a helikopterbe, és végül felvettük Lulát, aztán már ott sem voltunk. Egyetlen problémánk volt csak, Carla nagyon régen nem vezetett már semmilyen repülő alkalmatosságot, mindannyian tengeribetegek lettünk, mire Arizonába értünk. A ’lányok’ bájosan integettek, míg el nem tűntek a horizont túloldalán. Végre kettesben maradtunk Ginával.
4. fejezet – Negyedik típusú találkozások
Mikor már úgy látszott, minden sínen van, az egész összeomlott egy pillanat alatt. A sivatagban kóvályogtunk, hogy megtaláljuk a Hopikat. Kikötődött a cipőfűzőm, Gina előreszaladt, és bezuhant egy rettentően mély hasadékba. Végtelenül hosszú percekig kiabáltam, és vártam, hátha válaszol. De hiába vártam, nem jött válasz. Ekkor elhagyott az összes erőm, leroskadtam, és azt kívántam, bárcsak én is meghalnék. Miközben szörnyen sajnáltam magam, nesztelenül, mint egy – nagyon csendes és óvatos – kísértet, ősöreg indián jelent meg egy közeli sziklán. Azt mondta, ne sajnálkozzak, azzal nem segítek senkinek. Ha már idáig eljutottam, akkor ne adjam föl, most már járjam végig a nekem szánt utat. Kiderült, a neve Wuchupim, és ő az utolsó Hopi tőrzsfőnök. Elmondta, hogy a kereszt, ami nálam van, egy kulcs, ami egy szent kriptának az ajtaját nyitja. Lehajtottam a fejem, hogy elgondolkozzak egy pillanatra, és mikor egy másodperc múlva a sziklára néztem, Wuchupim már nem volt sehol.
Elindultam hát, de úgy éreztem, könnyű azt mondani, hogy ne adjuk föl. Tegnap még egy egyszerű fizikus voltam, mostanra pedig meghalt az egyik legjobb barátom, és a nő, akibe – azt hiszem – beleszerettem. A gondolataimba merülve addig poroszkáltam, míg egy hihetetlen helyre nem érkeztem. Egy westernfilmbe illő kisváros volt, pontosan olyan seriffirodával és kocsmával, mint amilyet a John Wayne filmekben láttam. Megálltam a hotel előtt, amikor hirtelen valaki lövöldözni kezdett, ami már magában is kellemetlen volt. De ráadásul én voltam a célpont, és ez nagyon rosszul érintett. Elszaladhattam volna, de én inkább szóltam az illetőnek, hogy ugyan hagyja már abba a lövöldözést. Bementem a hotelbe, és ott találkoztam egy lánnyal. Kikérdeztem a városról és a Hopikról. Kiderült, hogy a lányt Sushi Douglas-nek hívják, és az egész várost az ük-ük-ük nagyapja, James Theodor Douglas alapította, akinek rengeteg pénze volt. Az öreg elérte azt is, hogy vonat járjon Douglasville-be. Addig terjeszkedett, amíg egyszer csak a Hopik földjére is szemet vetett. Ők persze nem adták könnyen, J. T. pedig lemészároltatta őket. Egy valahogy életben maradt, eljutott a városba, és ott a főtéren borzalmas átkot szórt mindenre és mindenkire, még mielőtt lelőtték. Egy nap sem kellett hozzá, és kimerült az aranybánya, és rengeteg más szörnyűség történt. A lakók hamarosan mind egy szálig elszöktek, és utolsó cseppként a pohárba a gőzös kisiklott, lerombolt rengeteg házat, míg végül J. T. irodájában, egész pontosan James Theodor Douglas-en állt meg. Sushi nem tudta, merre lehet a Hopik faluja, de úgy emlékezett, kell legyen egy térkép a bányáról a sheriff irodájában. Megkérdeztem, mit keres itt, azt mondta, két barátjával, Kevinnel és Rutgerrel jöttek, hogy nyugodtan hódolhassanak a szenvedélyüknek. Megkérdeztem, hogy neki mi a szenvedélye, kiderült, hogy hatalmas számítógép-guru.
Elbúcsúztam, gondoltam, bebarangolom a várost. Először a bankba mentem. Megnéztem J. T. irodájának a maradványait, tényleg szörnyű pusztítást végzett az elszabadult vonat. Az asztalról felvettem egy bélyegzőt, a polc alól pedig egy valódi tizenkilencedik századi tűzőgépet. Ezután megnéztem a sheriff irodáját. A fogdában egy holttest feküdt, elég csúnyán elbánt vele az idő. Találtam néhány tűzifát a cella jobb oldalán, szépen elraktam őket. Az irodából kifelé jövet találtam egy szekeret, megpróbáltam leszedni róla a hevedert, de nem sikerült. Bementem a kocsmába, gondoltam, igazi Clint Eastwood módra berúgom az ajtót, de fotocellás volt. Még hogy vadnyugat! Igazi botanikus kertben találtam magam, bár elég gyanús növények voltak mindenütt. Felvettem egy cserepet a lépcső alól, majd a fészert átkutattam valami használható tárgy után. Találtam egy metszőollót. Felmentem a lépcsőn, ahol találkoztam Kevinnel, azaz ahogy magát hívta: Saturnnal. Mindenféle érdekes szobrokat épített. Elbeszélgettem vele a környékről és a barátairól. Elmondta, hogy elszállt az ihlete, és azóta semmi kiemelkedőt nem tudott alkotni. Azt hitte, én is valamilyen művész vagyok, aki a városba akar költözni. Elmagyaráztam neki, hogy én csak átutazóban vagyok, és hogy igazából a Hopi falut keresem. Azt mondta, hallott már a faluról, de annak ellenére, hogy ő bejárta már jó párszor a környéket, nem találta sehol sem a nyomát. Haverja, Rutger sem talált rá, pedig ő is a környéket járja folyton. Rutger botanikus, az ő növényeit csodáltam meg odalenn. Egyszer látta ugyanazt az öreg indiánt, akit én, miután Gina lezuhant a hasadékba. Most is a városon kívül tartózkodott, elment gyökereket és növényeket kutatni. Kérdeztem, hogy kik laknak még errefelé, Kevin mesélt Mama Doritáról, aki a városon kívül lakott. Egyszer elment hozzá, hogy segítsen rájönni, miért nincsen ihlete, de az öreglány meg akart etetni vele egy pókot, amit előtte sakál-agyvelőbe áztatott. Azóta nem megy arra. Miután befejeztük a beszélgetést, megnéztem Ke… azaz Saturn műveit. Az egyik nagyon érdekes volt, egy kar is volt az oldalán. A vicc kedvéért meghúztam, erre katapultként kilőtte a városon kívülre a ráhelyezett festékes vödröt. Saturn eléggé lehordott, megígértem neki, hogy többet nem nyúlok semmihez az engedélye nélkül. Az erkélyen felvettem a csiszolót. Megkérdeztem tőle, hogyan szokta ideszállítani a szobrokhoz kiválasztott köveket. Kiderült, hogy Oscar – Mama Dorita ’testőre’ – imádja a mentolos rágót, és bármit megtesz, ha cserébe adsz neki belőle. Miután mindezt megtudtam, búcsút intettem Saturnnak.
Elindultam, hogy körülnézzek a város környékén. Először a kráterhez mentem. Hihetetlenül nagy volt, komolyan mondom. Egy furcsa szerzet állt lenn, mellette egy még furcsább szerkezet. A szerzet neve Joshua volt, aki szerint minden bolygón vannak dimenziókapuk, melyek a Trantor bolygóra nyílnak. Ő a fején egy ’telepatikus sisakot’ viselt, mert a trantoriak telepatikus úton tartották vele a kapcsolatot. Szóval a dimenziókapu itt volt valahol a kráter környékén, és a furcsa szerkezetet azért építette, mert csak azzal lehetett volna kinyitni. De sajnos valami probléma lépett fel az energiaellátásban, így a szerkezet meg sem mukkant. Valamilyen dallamról beszélt, amit le kellene a szerkezettel játszani, de nem értettem teljesen, hogy miről beszél. Voltak a gépre kötve mindenféle színes lámpák is, de Joshua elmondta, csak azért szerelte be őket, mert minden filmben ilyesmit látott, gyakorlati jelentősége nincsen a dolognak. Megvizsgáltam a szerkezeten a rotort, és utána eloldalogtam.
Átsétáltam Mama Dorita házához. A háztól nem messze egy kút állt, előtte egy furcsa formájú kő hevert. Felvettem, hogy jobban megvizsgálhassam. Egy luk volt a közepén, úgy nézett ki, mint egy fánk. Biztos voltam benne, hogy emberi kéz munkálta. Egy nagy melák – Oscar – állt az ajtóban, aki nem engedett bemenni. Elmagyaráztam neki, hogy egy indián falut keresek, és hogy ez mennyire hihetetlenül fontos. Azt mondta, Mama Dorita csak olyan esetekben tud segíteni, ha a túlvilággal kell felvenni a kapcsolatot, vagy ha valakit meg kell gyógyítani. Oscartól balra találtam egy edényt, valószínűleg ebbe szoktak ételt rakni a macskáknak. Mindenesetre eltettem. Elbúcsúztam Oscartól, és elindultam, hogy megnézzem az elhagyatott bányát. Amint megláttam, egyből előtörtek az emlékek, hiszen emiatt a bánya miatt vesztettem el Ginát. Valószínűleg ott hevert egy tárnában az élettelen teste. A bánya bejáratát egy hatalmas kő torlaszolta el, de kellett legyen valami mód, hogy azt onnan eltávolítsam. Találtam egy olajos kannát, eltettem a biztonság kedvéért. Visszamentem Douglasville-be, és a szekérről leszedtem a kantárszíjat a metszőolló segítségével. Visszamentem a kráterhez, és megpróbáltam a kantárszíjat a rotorra szerelni. Az volt a tervem, hogy a szíjat rászerelem a motor hátsó kerekére, az megforgatja a rotort, így a szerkezet működéséhez szükséges energia biztosítva lesz, és végre megtudjuk, tényleg létezik-e az a fránya dimenziókapu. Rájöttem, először a szíj két végét össze kell kapcsolni, hogy egy ékszíjféle dolgot kapjak. Szerencsére volt még három kapocs a tűzőgépben, pont elég volt a feladathoz. Nem akartam összepiszkolni a kezem, odaadtam hát a szíjat Joshuának azzal, hogy minél hamarabb szerelje fel. Megesküdött, hogy rögtön megcsinálja, csak gyorsan lejegyzi a trantoriak legfrissebb üzenetét. Elindultam a városhoz, de inkább visszafordultam, és megnéztem, mit végzett Joshua. Kiderült, hogy nagy marha voltam, előbb fel kellett volna rakni a szíjat a motorra és a rotorra, és csak utána kellett volna összetűznöm. Most emiatt a baklövés miatt szereznem kellett egy tízes kulcsot, hogy le tudjuk szerelni a motor kerekét. Eszembe jutott, hogy Saturnnak rengeteg szerszáma van. Kölcsönkértem a kulcsot, szíves-örömeset odaadta, mondta, hogy vegyem le a szerszámos polcról. Naná, hogy minden kulcs ott volt, kivéve a tízest. Saturn a zsebébe nyúlt, hátha ottmaradt valami miatt, és így is volt. Hanyagul felém dobta a kulcsot, de a remek reflexeimnek köszönhetően kirepült az ablakon. Lementem az utcára megnézni, hol a kulcs. A vályúba esett, ami tele volt valami undorító dologgal. Visszamentem Saturnhoz, és az erkélyről ledobtam a virágcserepet, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, azaz a kulcsot a mocsokból. A tervem bevált, szaladtam vissza a kulccsal Joshuához. Odaadtam neki, de éppen megint egy üzenetet jegyzetelt, így várnom kellett, amíg felszereli a szíjat. Körülnéztem a bányánál, majd visszamentem. Kész volt a nagy mű, de a szerkezet még mindig állt. Most kapaszkodjatok meg: kifogyott a benzin a motorból! Elhiszitek? Itt már nagyon közel álltam egy hisztériás rohamhoz. Visszamentem Saturnhoz, hátha tud segíteni. Volt gázolaja, de azt mondta, náluk van egy nagyon fontos szabály. Amikor idejöttek, kitalálták, hogy soha többé nem használnak pénzt. Ha valakinek szüksége van valamire a másiktól, akkor cserébe neki is adni kell valamit. Természetesen kölcsön bármit odaadnak, de olyan dolgok esetében, mint a gázolaj, amit elhasználsz, és nem tudod visszaadni, mindenképpen kell adni valamit cserébe. Saturn azt mondta, adjak neki egyet a saját műalkotásaim közül, ő ugyanis megszállottan gyűjti más művészek alkotásait. Odaadtam neki a lukas követ, amit Mama Dorita házánál találtam. Kérdezte, hogy mit jelent a szobrom, mondtam, hogy az emberiség törékenységét szimbolizálja. Tetszett neki a dolog, de úgy érezte, hogy még nincsen kész a mű. A csiszolóval alakítottam rajta, de még mindig azt érezte, hogy valami hiányzik. A borostyánom beillesztettem a lukba, így már csak az ajtóba kellett tennem a kész alkotást, hogy a nap fénye teljessé tegye a kompozíciót. Saturn elmondta, hogy vigyázzak a gázolajjal, mert ez egy nagyon erős koncentrátum, először hígítanom kell, méghozzá úgy, hogy pontosan 40 köbcenti gázolajat kell felhasználni. A 40 köbcentis mérőedénye pont eltörött, így csak egy 30-ast és egy 50-est tudott kölcsönadni. Megkérdeztem, hogy tölthetek-e vizet a tartályból, és az igenlő válasz után megtöltöttem az olajos kannát. Az 50 köbcentis edényt teletöltöttem olajjal, majd áttöltöttem a tartalmát a 30 köbcentisbe. A 30 köbcentisből visszaöntöttem az olajat a gázolajas tartályba, ezután az 50-es tartalmát a 30-asba. Megint teletöltöttem az 50-est, és így végül még pont 10 köbcenti fért a 30-asba, amit az 50-esből pótoltam, így kaptam pontosan 40 köbcentit. Az üveget megtöltöttem vízzel, majd hozzákevertem a gázolajat. Szaladtam a kráterhez, ahol betöltöttem az üzemanyagot a motorba. Minden készen állt, Joshua megkért, hogy segítsek neki. Meg kellett húznom a szerkezeten egy kart, miután Joshua berúgta a motort. Ezután lement a kráterbe, ahol a legerősebben foghatta a telepatikus jeleket, és megkért engem, hogy a kezelőpanel segítségével játsszam le a megfelelő dallamot. Nem volt könnyű, de annyi segítséget kaptam Joshtól, hogy minden próbálkozás után elmondta, hány jó hangot ütöttem le. A helyes sorrend a C, G, E, B, A volt. Amint lejátszottam a dallamot, hatalmas fénysugár lepte el a krátert, és mire észbekaptam, Joshua már eltűnt. Lementem a kráter aljába, és csak a telepatikus sisakot és némi megégett földet találtam. A sisakot elraktam, majd kinyitottam Joshua sátrának ajtaját, és megnéztem, milyen hasznos dolgot találok ott. Már úgysem hiányzott neki, nem igaz? Találtam egy kötelet és egy bányászlámpát. Visszamentem Douglasville-be.
Odaadtam a telepatikus sisakot Saturnnak, hátha ez segít neki visszaszerezni az elvesztett inspirációt. Felpróbálta, és némi varázslás után azt mondta, igazam van, olyan ötletei támadtak, mint még soha. Gyorsan letette a forrasztólámpáját a földre, és elszaladt követ keresni, hogy meg tudja valósítani a legújabb ötletét. A forrasztólámpát eltettem, nehogy valaki más lopja el. A hotelben beszélgettem Sushival egy pár szót a város történetéről. Megkérdeztem, hogy lehet, hogy a cellában egy csontváz pihenget. Kiderült, hogy a város alkoholista doktora fekszik ott, aki egy műhiba folytán egy kisgyermek halálát okozta. Egyedül a sheriffnek volt kulcsa a cellához, de amikor kitudódott, hogy egy robogó vonat közelít – masiniszta nélkül – a város felé, a sheriff hősiesen megpróbálta megállítani a vonatot, be is szállt a fülkébe, de egy baleset következtében a kazánba esett. Arra gondoltam, lehet, hogy a kulcs ott van valahol a vonat környékén. Körülnéztem, de nem találtam meg sehol. Mi van, ha még mindig benn van a vonatban? Visszarobogtam Saturnhoz, megtöltöttem az olajas kannát vízzel, és utána a vizet az oldalára fordult vonat tartálynyílásán betöltöttem. Ezt a műveletet megismételtem ötször egymás után, amíg úgy nem éreztem, hogy most már elég lesz a víz. Bemásztam a vonat vezetőfülkéjébe, betettem a farönköket a kazánba, és utána begyújtottam a forrasztólámpával. Találtam egy kis kormánykerékféle dolgot, amiről kiderült, hogy a nyomást lehet vele növelni. Tekertem rajta egyet. Találtam egy kart is, amivel a gőzt lehetett kiengedni. Meghúztam, és a vonat kéményén kieresztett gőz egy tárgyat lőtt ki a levegőbe. Kiszálltam, felvettem a kulcsot, amiről egyből látszott, hogy egy börtönajtó kulcsa. Reménykedtem, hogy a hőtől vagy az ütközéstől nem deformálódott el, és még fel tudom használni. Visszafelé jövet beugrottam a bankba, hogy megnézzem, milyen messzire repült a festékes vödör, amit Saturn műterméből lőttem ki. Kiderült, hogy a festéken kívül még egy nagy luk keletkezett a földön, megpróbáltam bekukucskálni. A sheriff irodájába siettem, kinyitottam a cellaajtót, és bementem. Eléggé büdös szag terjengett, de a földön található táskában nagyon értékes dolgot, egy üveg mentolos kenőcsöt találtam.
Ezután még egyszer beszéltem Sushival, és újra megkérdeztem a térképről. Kiderült, hogy valószínűleg a bank pincéjében tarthatták a széfben, vagy annak környékén. Talán ha valami nehezebb tárgyat lőnék ki a katapulttal, akkor beszakadna a padló, és le tudnék menni a pincébe, gondoltam. Visszamentem Saturn műtermébe, és megtaláltam a megoldást. Egy hatalmas szobor lógott a plafonon, amit az emelővel a katapultra tettem. Miután kilőttem, gyorsan elmondtam két miatyánkot, és utána elindultam megnézni, hogy mi történt. Hatalmas szerencsémre a szobor ugyanoda repült, mint a festékes vödör, és jókora lukat ütött a padlóba. A szobrot létraként használva lemásztam a pincébe. Megvolt a széf, de hiába próbáltam meg a számzárat tekergetni, nem tudtam kinyitni. Megkérdeztem Sushit, nem tudja-e a kombinációt. Sajnos nem tudta, de rengeteg ötletet adott, ugyanis kiderült, szakértője a témának. Azt mondta, a széf valószínűleg az 1800-as években készülhetett, tehát szinte biztos, hogy egy Winchester típussal van dolgunk. Ezekről annyit kell tudni, hogy az első számot jobbra kell tekerni. Ezzel sokat segített, de még mindig nagyon távol álltam attól, hogy képes legyek kinyitni a széfet. Hacsak nem találok egy mackós szerszámkészletet, de legalább egy sztetoszkópot. Megnéztem a halott doki táskáját még egyszer, és egy sztetoszkóppal a kezemben szaladtam vissza a bankba. Szép lassan jobbra tekertem a számzárat, és a megfelelő helyen hallottam a zár kattanását. Utána óvatosan balra, majd újra jobbra kellett tekernem a zárat, így sikerült kinyitni az ajtót. Miután megvolt a bánya térképe, kiderült, hogy a túloldalán van a Hopi falu. Visszazártam a széfet, biztos, ami biztos. Na jó, elárulom a kombinációt, 85-29-54. Nem mintha sokra mennétek vele, a térképen kívül csak ócska kacatokat találtam.
A kocsmában újra körülnéztem a fészerben. Találtam dohánylevelet. Elmentem a bányához, de még gyúrnom kellett volna pár évet, hogy el tudjam görgetni a követ. Rögtön beugrott Oscar, meg az olthatatlan szeretete a mentolos rágó iránt. Beszéltem vele, megkértem, hogy segítsen, de nem akaródzott neki. Micsoda város, senki nem segít itt önzetlenül? Oscar most is rágózott, de amikor rákérdeztem, kiderült, hogy az nem rágó, hanem mentolos dohánylevél. A mentolos kenőcsöt ráöntöttem a dohányra. Összekombináltam a tálkát a bélyegzővel, majd a dohányt szétőröltem. Gusztusos mentolos dohánymasszát kaptam végeredményül. Odaadtam Oscarnak, aki borzasztóan örült az ajándéknak. Azt mondta, tartozik eggyel. Azt mondtam, OK, akkor induljunk a bányához. Könnyedén elgurította a követ, az utolsó akadályt, hogy elindulhassak a Hopik faluja felé. Halált megvető bátorsággal bementem, hogy szembenézzek a sorsommal. De előbb megfordult a fejemben, hogy szerzek néhány váltás alsót.
5. fejezet – Ajándékok a kriptából
Magam sem tudom, mennyi ideig kóboroltam a bányában, mikor egyszer csak fényt láttam az egyik alagút végén. A térkép nem jelölt kijáratot, de már annyira untam a gyaloglást a sötétben, hogy elindultam a fény felé. Szárnysuhogást hallottam, megfordultam, és majdnem szörnyethaltam a félelemtől, amikor megláttam azt a rengeteg denevért. Kiszaladtam a bányából, és egy sziklaszirten találtam magam. Messze a völgyben egy falu maradványait láttam. Valahogy le kellett jutnom onnan. Egy fadarab hevert nem messze a kijárattól, felvettem. Alatta egy bányász szerszám darabja rejtőzött, eltettem azt is. A bánya kijárata felé fordulva észrevettem, hogy ott fekszik egy csontváz. A nagy futásban észre sem vettem. Felvettem az egyik csontot, és a szerszámmal összekombináltam. A bejárat bal oldalán nagy nehezen megláttam egy szöget. Az újdonsült szerszámom használva kiszedtem, majd a szikla pereménél jó erősen bevertem, hogy a kötelet hozzáerősíthessem. Mindig jó hegymászó voltam, az iskolai táborokban is erről ismert mindenki. Szép lassan lemásztam, és amit láttam, olyan boldoggá tett, mint még semmi soha életemben. Talán ahhoz mérhető, amikor egyszer gyerekkoromban elejtettem a fagylaltom, de anyu nem vert meg, mint máskor, hanem vett helyette másikat. Szóval el sem tudjátok találni, mit, illetve kit találtam ott. Ginát! Kiderült, hogy miután lezuhant, csak annyit érzett, hogy valami nagy baj van a lábával. Rengeteg időbe telt, mire kikúszott a bányából, de akkor szembe találta magát egy szörnyű szoborral, amitől halálra rémült. Megpróbált felállni, de sehogy sem sikerült. Már majdnem feladta, amikor én, mint derült égből a fizikus, egyszer csak megérkeztem. Elmeséltem neki nagyjából, hogy mire jöttem rá, és mondtam neki, hogy keressünk egy orvost, mert szörnyen néz ki a lába. Ő ragaszkodott hozzá, hogy menjek el a kriptához. Megfogadtam neki, hogy mindent megteszek, hogy végére járjak a dolognak.
Bementem a barlangba, ahol találtam egy tomahawkot. A falu bal oldalán találtam egy ajtót, azon bementem. Azon belül ismét bementem, utána két ajtó közül kellett választani. A bal oldalin kellett bemennem, és ezután még egy ajtón. Így pont oda jutottam, ahol a kötelem lógott. Levágtam a tomahawk segítségével, hiszen nagyon jól jött, hogy Gina lábát sínbe tudjuk rakni. Ezután megnéztem, hogy mi van a környéken, így eljutottam a titkos kripta ajtajához. Egy szobor állta utam, tágra nyitott szájjal. Megpróbáltam a kulcsot behelyezni, de az idők során annyi homok került oda, hogy lehetetlen volt bármit is betenni oda. Bal oldalon találtam egy bokrot, a tomahawkkal levágtam pár ágat. Így ki tudtam piszkálni a homokot, és végre be tudtam helyezni a kulcsot. Végre már csak egy lépés választott el, hogy fény derüljön a nagy titokra! Legalábbis ezt hittem. Bementem, ahol újra találkoztam Wupuchim-mel, az utolsó törzsfőnökkel. Azt mondta, örül, hogy sikerült eljutnom idáig, bár ő biztos volt benne, hogy nekem menni fog. Megkérdeztem, hogy miért kellett ide eljönnöm, erre megmutatott egy befőttes üveget, amiben egy emberi ujj volt. Azt mondta, beszélnem kell azzal az emberrel, aki bement a kriptába, és az ujját ott hagyta emlékül. De hát az az ember már biztosan réges-régen meghalt – válaszoltam. Wupuchim beleegyezően bólintott, és azt mondta, én biztosan megtalálom a módját, hogy beszéljek az illetővel. Elkérte tőlem a kulcsot, hogy többé ne tehesse be senki a lábát a kriptába. Megkérdeztem, hogy találkozunk-e még valaha, azt mondta, biztos benne, hogy még keresztezi egymást az utunk. Kijöttem a barlangból, és arra gondoltam, milyen közelinek éreztem a célt, és most kiderült, messzebb vagyunk, mint valaha. Visszamentem Ginához, a tomahawkkal két darabra aprítottam a hosszú lécet. A kötéllel a lábához erősítettem, és megígértem neki, hogy amíg átjutunk a bányán, mindenről részletesen beszámolok neki.
6. fejezet – Az indián, a nővér és az ujj esete
Elvittem Ginát Mama Dorita házába, hogy meggyógyítsa őt. Oscar rögtön beengedett minket. Végre beszélhettem személyesen Mama Doritával. Azt mondta, hogy Ginának egy ideig pihennie kell, de utána jobban lesz a lába, mint valaha. Látta rajtam, hogy nekem is szükségem lenne a segítségére, megkérdezte, milyen ügyről lenne szó. Elmondtam neki, hogy beszélnem kellene egy halott szellemével. Azt mondta, meg lehet oldani a dolgot, de kell egy ember, aki érintett az ügyben, illetve egy médium. Az első felével nem volt gond, senki sem volt jobban érintett, mint Gina. Megkérdeztem, hogy a Mama nem ismer-e egy médiumot, kiderült, hogy a hölggyel, akivel eddig dolgozott, akadt némi gond, ezért elváltak az útjaik egymástól. Megkérdeztem, hogy én nem lehetnék-e médium. Belenézett a szemembe, és azt mondta, én nem tudnék transzba esni, tehát én nem lehetek médium. Elmentem a kocsmába, ahol nagy meglepetésre találkoztam végre Rutgerrel. Beszélgettem vele, és megkérdeztem, hogy tud-e adni valamilyen anyagot, amitől kicsit fogékonyabb lennék a földöntúli dolgokra. Azt mondta, van neki, de nem ad belőle. Odaadtam neki cserébe a tomahawkot, ami egyben pipa is volt. Erre belekóstolhattam a legjobb ’gyógynövényébe’. Rögtön hatott, elmentem Doritához, aki újra a szemembe nézett. Azt mondta, már alakul a dolog, de még nem az igazi. Újra meglátogattam Rutgert, aki elmondta, ha igazán ütős anyagot akarok, akkor ő tudna csinálni, de ahhoz kellene szerezni valamit, amit neki még nem sikerült. A Hopik földjén nő egy növény, de csakis szent földön, aminek a bogyójából rendkívüli dolgot lehet összehozni. Megnéztem a bokorról lenyesett ágat, és találtam rajta egy hüvelyt, ami valószínűleg bogyókat tárolhatott. Most már csak azt kellett kitalálnom, hogyan szedjem ki őket. Elmentem a sheriff irodájához, és újra megnéztem a kifogyhatatlan kincses táskát. Találtam egy szikét, amivel azon nyomban megpróbáltam kiszedni a bogyókat, de a hüvely olyan kemény volt, mint a kő. Beugrottam Sushihoz, aki már hallotta, hogy megjártam Hopi földet, és hogy egy lánnyal tértem vissza. Elmeséltem neki az egész sztorit, eltartott egy jó darabig. Azt gondoltam, egy szavamat sem hiszi majd, de egyáltalán nem így történt. Azt is megtudtam, hogy Sushi nagyon bír engem. Lementem a kandallóhoz, ahol a szikét izzó melegre hevítettem, és felvettem a piszkavasat. Vajon miért gyújtott be Sushi ilyen tűző melegben? A forró szike szépen eltávolította a bogyókat a hüvelyből, szaladtam is Rutger-hez. Ő pár perc alatt elkészítette a mágikus italt, amiből kortyoltam egy párat. Rögtön éreztem a hatását, szaladtam is vissza Doritához. Újra megmutattam a szemem, és most már Dorita is elismerte, hogy készen állok. Le kellett guggolnom az oltárhoz, és el kellett ismételnem, amit Dorita mondott. A lényeg az volt, hogy mindenféle szenteket megkértem, védjék meg a testem, amíg a lelkem eltávolodik, és ne hagyják, hogy egy gonosz lélek átvegye az uralmat. Ezen a ponton kicsit elbizonytalanodtam, de készen álltam a szeánszra. Le kellett mennem a lelkek kútjába. Oscar hozta Ginát és Mama Doritát.
A továbbiakat az igencsak hézagos emlékeim, és a Gina által elmesélt dolgok alapján tudom csak összerakni, higgyétek el, ekkor ért csak az eddigi legnagyobb meglepetés. Amint lementünk, Mama Dorita meghipnotizált, és ekkor Gina egy Johnny nevű indiánt kezdett el szólongatni. Johnny szelleme azt kérdezte, hol van, és Gina azt hazudta, hogy Sandrettiék bezárták egy sötét lukba. Gina megpróbált kiszedni belőle valamit, egy bizonyos rablásból származó pénz rejtekhelyét. Johhny azt mondta, hogy nem mondja el senkinek, inkább Gina szabadítsa ki. Mama Dorita nem örült, hogy Gina átvert egy szellemet, azt mondta, ennek akár nagyon csúnya következményei is lehetnek. Hagytak aludni, mint utólag kiderült, majdnem egy egész napig. Ezután Ginára támadtam, hogy mesélje el, hogy mi is történik itt. Kiderült, hogy az apja pásztor Utah-ban, és az égvilágon semmi baja sincs. Gina valóban a Pink Iguana-ban dolgozott, de több volt, mint egy énekesnő, a szórakoztatás sikamlósabb műfajaiban mozgott. Egy Johnny nevű indián – a haverja? barátja? – kereste meg aznap este, nem az apja. Johnny négy évet ült börtönben egy fegyveres rablás miatt. A Sandrettiknek dolgozott, de az a bizonyos rablás egy csapda volt. Nem tudni, hogy ki állította fel ezt a csapdát, de annyi bizonyos, hogy mindenkit elkaptak a rendőrök, kivéve Johnny-t, aki két nap múlva került csak elő, de az ellopott húszmillió dollár nem volt sehol. Senkinek nem árulta el, hogy hol van, arra számíthatott, hogy négy év múlva kiszabadul, addigra mindenki elfelejti, hogy mi történt, és akkor majd él, mint hal a vízben. A Sandretti fiúk természetesen sosem felejtenek, egyből utána eredtek. A találka közben odaadta Ginának a keresztet azzal, hogy vigyázzon rá. Ezután a Sandrettik elkapták, de az egyik véletlenül megölte, mielőtt kiszedték volna belőle, hogy hol rejtette el a pénzt. Igen, Gina ott volt, ekkor felsikoltott, majd kiszaladt az utcára, pont a kocsim elé. Képzelhetitek, nagyon mérges lettem. Szóval az egész csak a pénzről szólt? Gina esküdözött, hogy mennyire bír engem, és hogy nem akart átverni, de hiába mondta. Azt mondtam, segítek, ha már idáig eljutottunk, de amint végeztünk, sosem akarom látni többet. Annyi nyomunk volt, hogy Johnny gyakran járt erre, egy lakókocsiban lakott valahol a környéken.
Visszamentem Douglasville-be, legelőször Sushival beszélgettem, ő volt az egyetlen, akiben megbíztam. Elmeséltem neki, hogy mi minden derült ki az előző beszélgetésünk óta. Azt mondta, még mindig jobb, ha Gina szerzi meg a pénzt, és kezd új életet, mintha a Sandretti fiúk szereznék meg. Teljesen l
