Egy rég elfeledett stílust elevenít fel a most kitárgyalásra kerülő játék. Bár ez is megdolgoztatja a videókártyát, alapvetően egy felülnézetes akciójáték, valami olyasmi, mint annak idején az Alien Breed vagy a Take no prisoners. Afféle 2D-s Doom, mivel a játék hangulata és története hasonlít a nagysikerű FPS-ére, bár alapvetően inkább a Függetlenség Napja és a Bolygó neve: halál sztorijára ismerhetünk rá a pályákon. Akárhogy is, a program üde színfolt a mai egyenjátékok között, és ezt talán az elkövetkező pár oldalon olvasható végigjátszás is meg fogja erősíteni.
Introduction
Ez a nap is úgy kezdődött, ahogy a többi. Megint bedöglött valami a generátoroknál és persze a főnök idegbeteg lett – mérgét pedig, mint mindig, rajtam töltötte ki. Miután meghallgattam (E billentyű) a rádión a szokásos letolást és elolvastam a számítógépemen egy új üzenetet, kimentem a műhelyből. A terepjárónál két társam, Rodman és Carter csatlakozott hozzám, hogy együtt, minél hamarabb megszüntessük a hibát. Az erőműnél kettéváltunk – én a kint lévő 3 transzmittert vettem gondjaimba, megjavításuk egy pillanat műve volt csupán. Ez után a többiek után mentem, a reaktorhoz. Az állomás elhagyott volt, csak néha rohangáltak apró pókszerű izék a padlón – ám ezek semmi veszélyt nem jelentettek, megszoktuk már őket. Valahogy mégis olyan kísérteties volt a hely… Odakint tombolt a vihar, a lámpák ki-kihagytak, és minden kihalt volt. Aztán feltűnt, hogy társaim is megnémultak. A vezérlőteremben megnéztem a biztonsági kamerákat, ám a képernyőkön minden békés volt. Mégis, valahogy megszólalt bennem a vészcsengő – itt valami nincs rendjén! A reaktornál egy PDA-t találtam – ez egyik mérnök feljegyzése szerint furcsa hangok jöttek fel a mélyből, és lement megnézni. Bizarr! Mindenesetre továbbmentem, és az egyik irányítópanelen egy kis ügyködéssel bekapcsoltam a reaktort. Bár ne tettem volna! Ahogy visszaértem a maghoz, óriási pókok özönlöttek mindenfelől. Bár elemlámpám fénye visszatartotta őket, inkább a kijárat felé rohantam. A második épületbe érve egy pisztolyt találtam – szerencsére nukleáris telepe gyakorlatilag korlátlan lőszerkészletet biztosított. Fegyverrel a kézben bátrabban mentem tovább, ám minden önbizalmam szertefoszlott amikor társaim hullájába botlottam… A valóságba egy hirtelen segélyhívás rántott vissza – egy nő rekedt a közeli víztározóban és segítséget kért. Mondhattam volna nemet? Á, nem olyan családból származom én, pláne, hogy a segélykérő igencsak szemrevaló teremtés volt. Utólag persze okos az ember, hagyni kellett volna az egészet és eliszkolni a bolygóról…
Water treatment facility
A bejáratnál instrukciókat kaptam. Jane kiszabadításához először egy kulcskártyát (keycard) kellett megtalálnom. A bejáratnál gusztustalan látvány fogadott: egy ember hulláján vagy négy dög lakmározott. Gondosan körbejártam a szobát, és elintéztem az ott csellengő bogarakat, majd berontottam az ocsmány lakoma helyszínére, és véget vetettem a dorbézolásnak – ebben sokat segített az elemlámpa, ami sakkban tartotta a dögöket, amíg végeztem velük. A szemben lévő szobában megtaláltam a kulcskártyát, és a raktárban egy elsősegélycsomaggal is gazdagabb lettem. A kijáratnál lévő italautomata sajnos nem üzemelt, de kárpótlásul a mellette lévő helységben egy impulzusfegyvert (pulse rifle) hagyott valaki. Gondolkodás nélkül eltettem – jól szolgált a későbbiekben. Sajnos kevés lőszerem volt hozzá, ezért egy darabig még a pisztolyommal irtottam a dögöket. A nyílt térre érve a rácsok mögül jó néhány pók támadott rám, ám hamar elintéztem őket. A sárga ajtót a kulcskártyám nyitotta, de jobbnak láttam hátulról bemenni – itt a bejáratnál egy nagy adag lőszerhez jutottam, ami sokat segített a közeli őrszoba kitakarításában. Itt a számítógépen lekapcsoltam a víztározókat, majd bementem hozzájuk. Miközben a függőfolyosón átmentem a szemközti terembe, odalenn valami kutyaszerű dög végzett egy mérnökkel. Semmit sem tehettem érte! Fegyveremet szorongatva rontottam a laborba, de csak pár pókot találtam, ám miközben a bentieket irtottam, valahonnan hátulról is meglepett pár dög. Szerencsére reflexeim nem hagytak cserben! A szoba átkutatása után lifttel lementem az alsó szintre. Persze ez is bedöglött ahogy leértem, itt már ez sem meglepő. Miközben Jane új feladatot adott (megint egy kulcskártya), belebotlottam egy nagy dögbe. Sőt, a zseblámpám fényében nem is egy, hanem legalább négy ocsmány lény körvonalait pillantottam meg. Gyorsan visszahátráltam a lifthez, és hagytam, hogy egyesével jöjjenek a pokolfajzatok, a puskámnak nem állhattak ellen, csak a tárra kellett ügyelnem, hogy ki ne fogyjon. Miután végeztem a dögökkel, rengeteg lőszerre leltem, úgyhogy ezután inkább a puskát favorizáltam. A tározóknál pókok és kutyák (magamban csak így hívtam őket, bár nem igazán tűntek az ember barátjának) vártak rám, de nem éltek sokáig. Igaz, vigyáznom kellett, mert a dögök falkákban jöttek, így gyakran félre kellett ugranom a rohamuk elől. A tározó végén megtaláltam a kulcskártyát, s egyben új feladatom is lett: ki kellett kapcsolnom a szellőztetőt, mielőtt túlhevült volna. Először a közeli raktárt pakoltam ki, ügyelve a tartályok mögött megbúvó kutyákra. Itt egy alkatrészt is találtam a pumpákhoz, amellyel aztán az egyik medence leeresztő szelepét javítottam meg. Jutalmam a vízből kimentett shotgun lett, melyet ki is próbáltam a csapatostul támadó szörnyeken. Határozottan hasznos fegyver! A ventillátor vezérlő terménél csak egy kutyát láttam, ám ahogy beléptem, a tartályok mögül vagy nyolc bestia rontott rám – még jó, hogy volt vadászpuskám. Miután végeztem velük, lekapcsoltam a bedöglött szellőzőt; mennyit is fog majd perkálni a cég, hogy megmentettem a telepet? Persze tudom, semmit. Mindegy, gondolkozni nem volt idő, mentem tovább. Mielőtt eljutottam volna Jane-ig, körbenéztem a közeli termekben, ahol jó sok lőszert találtam. Hamarosan azonban kiderült, nincs annyi muníció, amivel vissza tudnám tartani a szörnyáradatot, amely akkor támadt ránk, amikor elindultunk a kijárathoz. Társaimra szerencsére nem kellett ügyelnem, vigyáztak ők magukra, sőt, bájos kísérőmről kiderült, tud bánni a fegyverrel is. A kijárat felé haladva egyszer el is akadtunk, s amíg Jane az ajtóval bajlódott, addig nekem kellett visszavernem a mindenfelől támadó dögöket, még a padló alól is jöttek. Valahol itt fogyott ki a lőszerkészletem, ám eddigre elég alkatrészt szedtem össze ahhoz, hogy feltunningoljam a pisztolyomat, amely így igen hatásos fegyver lett. Miközben a medencék mellett törtünk utat kifelé, egy új szörnybe botlottunk – csigának neveztem el, mert igencsak lassan mozgott, ám néha savat köpött, úgyhogy jobbnak láttam messziről végezni ezzel a fajzattal. Kifelé menet gyakran pillantottam radaromra, mivel egy-egy kutya valahogy hátulról támadt ránk, és ügyelnem kellett rá, hogy nehogy két tűz közé kerüljünk. Aztán szépen elcsendesedett minden, de valahogy baljós előérzetem támadt. Miután feltankoltam lőszerrel (a zöld ládákat szétlőve extra muníciót szereztem), beléptem a központi medencéhez. Itt egy csápos borzalom emelkedett ki a szennyléből, s hiába tüzeltem rá, szinte alig sérült, ráadásul köpete lelassított, és még csigák is jöttek mindenfelől. Jobbnak láttam minél távolabb maradni ettől a monstrumtól, és kiderült, ha messze van, akkor alig tud eltalálni, és csak apránként sebződöm. Miközben körbe-körbe keringtünk, igyekeztem begyűjteni a ládák tartalmát, és ha az utolsókat rúgtam, begyűjtöttem egy-egy elsősegélyládát is. Még így is vagy háromszor elájultam, mire sikerült végezni a döggel, és elhagytuk a vízművet.
Weather Station 5
Hamar kiderült, hogy az időjárás-előrejelző állomás valójában katonai támaszpont, újdonsült barátném pedig a seregben tiszt. Miközben meglátogattuk a parancsnokot, begyűjtöttem minden lőszert, amit csak láttam. Ezután a déli kapuhoz küldtek, kisegíteni a katonákat. Engem, egy civilt! Mindegy. Mivel az ajtó titánból készült, gondoltam nem sok dolgom lesz. Hát nagyot tévedtem! Egy gépágyús monstrum szinte játszi könnyedséggel bezúzta a kaput, s egy rakás kutya kíséretében borzalmas pusztításba kezdett. Mi sem voltunk restek, ám amikor legyőztük, kiderült, még három ilyen dög van a másik három kapunál. Szerencsére e fertelmes lények lassúak voltak, így még pisztollyal is végezni tudtam velük, s alig sérültem. Miután visszavertük a támadást, a parancsnok ismét hivatott. Lőszerbegyűjtés után meglátogattam, s új feladatom az automata ágyúk felállítása lett. A lények ismét minden kapun át támadtak, ám ezúttal az automata fegyverek sokat segítettek. Egyet mindig magammal cipeltem, s ha jött a roham, gyorsan elhelyeztem. Néhány másodperc elteltével aktiválódott a géppuska, és irgalmatlanul lekaszált mindent. Ráadásul, a szörnyek nem tudtak ártani neki, úgyhogy én a háttérből aprítottam a megmaradt dögöket. Ahogy a második hullám is kifulladt, a parancsnok megint hivatott. Hát mi vagyok én, baka? Rajtam kívül senki sem dolgozik? Akárhogyis, új feladatom az lett, hogy menjek ki, és javítsam meg a többiek lerobbant APC-jét, miközben a parancsnok egy ágyúval fedez. Persze, neki könnyű, miért is nem ő megy ki? Útban kifelé a pincében egy kis pókirtást rendeztem, majd az egyik szobában megtaláltam a kapunyitó terminált. Persze ahogy vártam, amint kinyílt a kapu, özönlöttek a szörnyek – az automata géppuska azonban már várta őket! Hát igen, az előrelátás! Még két kapun keltem át, hasonló forgatókönyvvel, amíg kijutottam a szabadba. Itt aztán elszabadult a pokol! A parancsok tényleg jól végezte dolgát, csak úgy hullottak a dögök, nekem csak rohanni kellett, és néha-néha eltakarítani a maradékot. Az APC-nél azonban magamra maradtam, s az itt posztoló gépágyús démont meg a kíséretét nekem kellett hidegre tennem. Nem volt könnyű!
The communication center
Kis túrázás után főnöknőm kizavart az állomásról hogy kapcsoljam be a generátort. Kellett nekem megmentenem…. Odakinn viszonylag nyugis volt, csak néha-néha rohantak le pókok, kutyák, és volt pár csiga is. Mint kiderült, idekinn sokkal veszélyesebbek, mert befúrják magukat a földbe hogy aztán valahol a hátam mögött jöjjenek elő. Persze ez se mentette meg őket a golyózáportól, de legalább próbálkoztak. A generátor helyrepofozása után mehettem megnézni a radart. Újabb túra az esőben, majd miután elintéztem a radarépületben bujkáló idegeneket, és összeszedtem a kulcskártyát, fel kellett másznom a tetőre összedrótozni az antennát. Ekkor rengeteg kutyalény rohant rám, miközben megpróbáltam megreparálni a négy csatlakozót (E billentyű folyamatosan nyomva). A shotgun csodákat művelt itt, és rájöttem, hogy miközben szerelem a csatlakozókat, azért fél kézzel még tudom aprítani a lényeket és még tárat is tudok cserélni. Magam is meglepődöm néha, hogy mire nem vagyok képes…. Javítás után végre visszamehettem a főépületbe. Az antennánál talált kulcskártyával sikerült hozzájutnom a lángszóróhoz – ezt ki is próbáltam az első adandó alkalommal. Nem sokáig örülhettem a nyugalomnak, rabszolgatartóm ugyanis elzavart az ezüst bázisra, újabb hosszútúrára. Odafelé újabb ocsmányságokkal volt randevúm, valamiféle gépágyús pókokkal. Szerencsére ezek a lények lassúak, könnyedén kitértem a golyóik elől és megtankoltam őket a shotgunnal. Mindenesetre furcsa, hogy valaki egy túlméretezett pókra gépágyúkat szerel… nem tűnt a dolog túl természetesnek! A bázisra érve meglepetés várt! Alig léptem be a kapun, hirtelen elment az áram, majd az eddig zárt ajtókon át géppuskás szörnyetegek törtek át. Ismertem őket már jól, és azt is tudtam, közelről a shoti pillanatok alatt ledarálja őket. Nem sokkal később Jane helyreállította az áramot, így nem kellett vaksötétben körbebotorkálnom a siló folyosóin. A lények egész jól belakták már a titkos bázist, óvatosan kellett előrenyomulnom. A körfolyósokon létrákon át jutottam egyre lejjebb, ahol végre megtaláltam a professzort, aki talán helyre tudta volna állítani a rádiókapcsolatot. Sajnos az öreg már halott volt, úgyhogy sokra nem mentem vele. Helyette annál többet ért a minigun, amit az egyik oldalfolyosón találtam! Kész terminátor voltam már ennyi fegyverrel! Végső célom a komputerterem lett, az odavezető úton nem volt semmi meglepő. Gondoltam akkor… egészen addig, amíg meg nem pillantottam azt a kétlábon járó robotot, ami a központi gépet őrizte. Először még szimpatikus volt, hiszen ugye ez emberi találmány, de amikor elkezdett rám lőni! Szerencsémre a pléhkasztni elég lassú volt, úgyhogy körbetáncolva és jól megpumpálva ólommal hamar a roncstelepre küldtem. Ezután csak egy gombnyomás, és már mentünk is vissza a parancsnokhoz. A küldetés teljesítve!
New Atlantis – Centrum
Mindjárt a bejáratnál elszedtem egy sebesült katona gránátvetőjét – neki már úgysem kellett, nekem meg jól jött. Új főnökömnél kellett jelentkeznem, ám ezzel volt egy bibi: az őrnagy bizony igencsak benn volt az állomás szívében, úgyhogy eltelt egy kis idő, amíg átverekedtem magam a folyosókon őrjáratozó idegeneken. Még egy diszkót is találtam, ám itt bulizó fiatalok helyett szörnyek fogadtak, s a sötétben egyik-másik hátulról meg is lepett. Az őrnagyot elérve feladatom a bázison lévő civilek kimentése lett. Odakinn szakadt az eső, ezért jobbnak láttam a folyosókon előretörni – itt legalább csak két irányból tudtak rám jönni a dögök. Jónéhányszor hátulról is támadtak, ráadásul mániájuk volt az ablakokon át, oldalról betörni. Miután két civilcsapatot kimentettem, új parancsom már a leszállópályánál kaptam: hívjam vissza a kinn harcoló osztagokat. Apropó, leszállópálya: itt találtam lőszert két új fegyverhez is (railgun, rocket launcher), ám maguk a fegyverek még nem voltak meg. Utólag belegondolva, valahol odakinn, a folyosókon kívül lehettek a cuccok, de mivel lőszerkészletem már fogyatkozóban volt, inkább a feladatra összpontosítottam és a bajtársak után indultam. Az első kettő szakasz viszonylag közel volt, ám a harmadikhoz már jó pár szörnyön át vezetett az út, ráadásul a nagydarab gépágyús dögök általában kettesével jártak, úgyhogy volt egy-két alkalom amikor elterültem a földön. A végén azért sikerült a visszahívó parancsokat kézbesítettem, és örömmel rohantam vissza a leszállópályához. Jött is a szállítóhajó, csak éppen nem volt elég hely rajta. Na persze kinek kellett várakozni? Hát persze, hogy nekem, meg az őrnagynak. És persze – ahogy várható volt – a szörnyek is megneszelték, hogy megpróbálunk lelépni, úgyhogy jöttek is ránk. Szerencsére csak gépágyús pókok (vagy 10-15) érkeztek, és ők is elsősorban az őrnagyra pályáztak, ha én nem voltam a közelben, úgyhogy viszonylag simán bezúztuk őket. Aztán végül megjött a mentőosztag, és leléptünk a bázisról.
New Atlantis – Research Sector
Na, csak azt hittem, hogy lelépünk New Atlantis-ból! Hajónk ugyanis a bázis kutatórészlegénél landolt, ahol még volt egy szakaszunk. Nem akartunk hátrahagyni senkit. Nos, amint beléptem, bajtársak helyett két gépágyúval néztem farkasszemet, meg a mögöttük vigyorgó démonnal. Mint hamarosan kiderült, végzett a szakasszal, nem volt értelme hát tovább maradni. Persze Jane megint forralt valamit: közölte, be kell mennem a szörnyektől hemzsegő bázisra, és ha majd elérem az étkezőt, további instrukciókat ad. Imádom, amikor ilyen! A befele vezető út nem volt túl vészes, a folyosókon sok fedezéket találtam a gépágyús mocik lövedékei ellen. Mivel nem rohantam, körbenéztem a folyosókon kívül is, jutalmam egy lézerpuska lett. Az ebédlő felé egy rakétavetőbe is belebotlottam, azt is felvettem a repertoárba. Miközben azt tervezgettem, hogy visszatérve a földre fegyverboltot nyitok a rengeteg talált cuccból, elértem az ebédlőt. Amint beléptem, majd szívrohamot kaptam: a semmiből csigák jelentek meg előttem, vagy egy tucat. Kihátráltam az étkezőből, és még szerencse, hogy elemlámpám világított, mert valamennyire megmutatta a szörnyek körvonalait, így nem csak a vakvilágba lövöldöztem. Az étkezde és a szomszédos italautomatás szoba kitakarítása után át kellett kelnem a hídon, a főlabor felé. Kemény ellenállás fogadott, pókok és kutyák jöttek vegyesen, csak úgy fogyott a lőszerem! A laborban sem volt rózsásabb a helyzet: itt láthatatlan csigák és gépágyús fajtársaik állták utamat. Miközben az újabb kulcskártyára vadásztam, egy túlélőre bukkantam: a doki, beszorult a laborba. Ez volt a szerencséje, mert egyébként brutális mennyiségű kutya rohangászott a folyosókon. Utam a pálmaházakhoz vezetett. Az itt lévő kutyákat a terminálok használatával, mérges gázokkal intéztem el, a többi szörnyön kipróbáltam arzenálom összes darabját. A G4-es üvegházban bukkantam a kulcskártyára, miután egy randi következett Jane-nel. Mint kiderült, a laborba behatolni és a dokit kiszabadítani csak egy adag C4-gyel sikerülhet, ezt ő maga tervezte elhelyezni. Visszakísértem hát a laborhoz, meglepetésemre az eddig tiszta szobákban csak úgy hemzsegtek a láthatatlan csigák. Honnan a rákból jöttek elő??? Megkérdezni nem volt esélyem, hát felaprítottam mindet. Jane ezután elhelyezte a tölteteket, és lyukat vágtunk a labor falára. A doki hálás volt nekünk, nem vitás. Kár, hogy miközben örömködött, megjegyezte, hogy az értünk érkező hajó valahogy lezuhant. Hát ezért szabadítottuk ki? Most akkor hogy jutunk ki erről az átkozott planétáról?!
Provectus
Barátném persze megint rám hagyta a munka nehezét. Ő a lezuhant űrhajó főkapujához ment, s engem küldött, hogy ugyan menjek már körbe, és nyissam ki a bejáratot. A sziklák között jó ismerőseim tanyáztak, pókok és kutyák jöttek hordákban. Szerencsére a kövek jó fedezéket nyújtottak, de két alkalommal ismét sikerült a dögöknek hátulról támadni, amikor néhány halott katonát vettem szemügyre. Azért volt jutalmam is: végre találtam egy railgunt, ami gondos kezekben ütős fegyver. A hajóba bejutva persze nem ment minden könnyen. Amellett, hogy itt is egy hosszú kerülőt kellett tennem, mivel a hajó nem bírta a becsapódást – hamar kiderült, hogy a hajtóművekkel is gáz van. A reaktorok túlmelegedtek, s Jane szerint mindössze 3 percem maradt a kikapcsolásukra. Ez a csaj tudta, hogy kell a frászt rámhozni! Szerencsére utóbb kiderült, a hajtómű nem tudta hogy menyi ideje van hátra, így nem kellett túlságosan sietnem. Jobb is volt az óvatos előrenyomulás, mert összes eddigi ismerősömmel (na jó, ex-anyósom nem jött szembe) összefutottam a szűk folyosókon. Az elemlámpával is szorgalmasan pásztáztam a környéket; nem is volt hiábavaló, mivel jó pár rejtőzködős csiga is bóklászott a folyosókon. A vezérlőbe érve láttam, a reaktoroknál nem lesz könnyű dolgom, mivel vagy három démon is sétafikált a hajtóműtérben. A konzolon kinyitottam az ajtót, majd szépen levadásztam a dögöket. Ebben sokat segített a minigun, amit sikerült automatára fejlesztenem, és a bejáratnál ledobva elvégezte a munka nagyját. Utána is hasznos társam maradt, mivel miközben egyesével megpróbáltam lekapcsolni a reaktorokat, mindenfelől szörnyek rontottak rám, ám a gépágyú hamar ledarálta őket. A reaktorok kikapcsolása után a zöld lámpánál lemásztam a hajó következő szintjére. Ez főként raktárakból állt, mindenfelé konténerek hevertek. Ha a raktáros él, biztos idegsokkot kapott volna e disznóól láttán! A folyosók kihaltnak tűntek, mozgásérzékelőm nem jelzett semmit. Na, ez biztos jele volt annak, hogy ideje megint előkapni az elemlámpát! Ösztöneim nem tévedtek, az egész szint láthatatlan csigucikkal volt tele, akik szerettek a konténerek közötti beugrókban, és az ajtók mögött meghúzódni, és lesből, csapatostul jönni. Tény, máshogy esélyük se volt, de így azért okoztak egy-két forró pillanatot. A raktárszint végén két létra vezetett felfelé, az egyiknél rengeteg lőszert találtam. Még jó, hogy bejártam a teljes szintet! Ezután a legénységi szakaszhoz értem. Az emberek mind halottak voltak, és a szűk folyosókat mocskos démonok karmai szántották fel. Itt különösen hatékonynak találtam a gránátvetőt és a lángszóró tűzcsapda funkcióját. Végül sikerült eljutni az űrhajó főzsilipjéhez, ahol Jane és a Prof csatlakozott hozzám, akikkel közösen lifteztem a parancsnoki szintre. Itt sem volt hiány szörnyekből, és vigyáznom kellett, mert a járőröző dögök egyből letámadtak, ha megláttak. Igyekeztem ezért egyesével végezni velük, és elkerülni azt, hogy beszorítsanak a szobákba. A szint végén pisztolyommal takarítottam el a hidat elbarikádozó ládákat, és így sikerült kiszabadítani a kapitányt. Hálából majdnem ledurrantotta a fejemet, még jó, hogy értett a fegyveréhez. Miután elmondta, hogy a Provectus-t egy idegen űrhajó lőtte le, szervezni kezdte az ellentámadást. Bátor fickó, az már bizonyos, bár én inkább leléptem volna már…
The Mines
Ehelyett le kellett másznom egy elhagyott bányába, ahol Baxter és csapata tűnt el nemrég. A tárnákban hamar régi ismerősöket üdvözölhettem, a kis pókokat, amikkel az egész elkezdődött. Bár már nem féltem tőlük, elég sokan voltak, és okozhattak volna meglepetést ha nem figyeltem volna eléggé. Mellettük rendszeresen kutyafalkák rohantak le, a legváratlanabb irányokból. Észrevettem, hogy a zsákutcákban lévő lyukakból is képesek előbújni ezek a dögök, és később ez sokszor megmentett a haláltól, mert ha láttam egy lyukat, tudtam, onnan előbb-utóbb jön majd valami. Menet közben egy bombát is találtam, ami ráadásul élesítve is volt – kiderült, több ilyet nekem kell majd bekapcsolnom. A tónál új fajra bukkantam, ez valami rákféle volt. Nem tűnt veszélyesnek, aztán kiderült, rendkívül gyors, csípése mérgező, ráadásul szeret mozdulatlanná dermedve bujkálni hogy a mozgásdetektor se mutassa ki. A legjobban ellene a folyamatos hátrálás taktikája vált be, és mivel életereje nem sok volt, pisztollyal is végezhettem vele. A tónál két terminált találta, először a távolabbit, aztán a bejárat mellettit aktiváltam, így sikerült leereszteni a vizet. Legnagyobb rémületemre egy hatalmas, polipszerű kreatúra került elő, szerencsére nem tűnt aktívnak. Talán aludt, vagy mi. Nem is vártam meg, hogy felébredjen, a felette lévő járdán sietve leléptem. Hamarosan egy haldokló katonára leltem, megbízott a bombák beélesítésével, és megkaptam a detonátort is. Gyászra nem volt idő, rohantam tovább! Újabb haldoklóba botlottam, rajta sem segíthettem. A továbbjutást viszont egy elromlott terminál akadályozta, melyet sietve megszereltem, miközben visszavertem a folyamatosan rohamozó szörnyeket. Újabb szűk járatrendszeren és idegenek hadán verekedtem át magam, s miután aktiváltam a következő bombát, egy futószalaghoz jutottam. Ezt egy kis villanyszerelés után sikerült üzembe helyeznem, és megnyílt az út a lávaszurdokon keresztül. Itt találtam meg a második bombát, melyet csak nagy nehézségek árán, soha ki nem fogyó kutyaáradat közepette aktiváltam. A barlangrendszer ezután egyirányú volt, s megtaláltam az utolsó bombát is. Miután ezt is beüzemeltem, megkaptam Baxter koordinátáit. A hozzá vezető utat kőomlás zárta el, ám a barlang átkutatása után, a bombától jobbra találtam egy elhagyott bányagépet. Gondosan átkutattam a környéket, ügyelve az állandóan zaklató kutyákra, és végül a szerencse mellém szegődött: találtam egy raktárt, benne üzemanyaggal. Pár kannával vittem a fúróhoz, így átjuthattam végre Baxterhez. Miután átkutattam a környéket, ráakadtam a fickóra – nem volt valami jó bőrben, ami azonban rosszabb, hogy a semmiből előkerült a Behemót, ami kicsinálta. Először besokkoltam, aztán beüzemeltem az arzenálomat. Gyorsan ledobtam az automata minigunt, ez sikeresen aprította a szörnyet, miközben én mindennel lőttem ami a kezem ügyébe került. Nagyon kellett ügyelnem, hogy ne keveredjek közelharcba a döggel, és aprítanom kellett az időközben megjelenő kutyákat is. Szerencsére fegyverzetem igen erős volt már, ráadásul szaladgálás közben fel tudtam szedni a gyógycsomagokat, amelyeket előzőleg már kicsomagoltam a ládáikból. Rövid időn belül ledaráltam a monstrumot, nem árthatott már ezután senkinek! Ahogy összeomlott, Baxtert kivonszoltam a tárnákból, és berobbantottam a bányát.
The Emicron research base
Ismét együtt volt a csapat, amikor elértük a kutatóközpontot. Mint kiderült, az egész inkább egy katonai bázis volt, mivel a hadsereg titokban pár nukleáris rakétát is tartott itt. Tervünk – vagy is a parancsnok terve – az volt, hogy ezekkel robbantjuk le az idegenek űrhajóját az égről. Miután a Prof meghekkelte a biztonsági rendszert, Jane és én a silókon keresztül nyomultunk át az irányítóterembe. Sietni kellett, mivel lentről tömegével kúsztak fel a kutyák, ráadásul a silók olyan egyformák voltak, hogy könnyen elkeveredhettem volna, ha nem figyelek. Az utolsó silónál a kaput záró panelt gyorsan aktiváltam, így a szörnyáradat abbamaradt. Sajnos a rendszer nem működött, ezért a Prof ismét trükközésre kényszerült. Ehhez nekem is be kellett segítenem, mivel a kapunyitót a doki jelétől számított 10 másodperc elteltével kellett ismét aktiválni. Két próbálkozás után összejött a dolog – hiába, öreg vagyok én már. Bár ne nyílt volna ki az az átkozott kapu! Ugyanis amint beléptem a következő terembe, egy új szörnyet pillantottam meg. Hasonlított a már ismert gépágyús démonra, ám ez valami tuningolt példány lehetett, mert valamilyen energiapajzs vette körbe, amelyről szinte lepattantak a lövedékeim. Szerencsére a rakétákat nem bírta olyan jól, három után végül megfeküdt. Később rengeteg ilyennel találkoztam a bázison, és rájöttem, hátulról két railgun lövés is elég neki, úgyhogy igyekeztem onnan meglepni a dögöket, ami nem is volt túl nehéz, ha kifigyeltem, merre is járőröznek. Na de ne rohanjunk előre! Szóval végül bejutottunk a rakétaindító terembe. Nagy reményekkel nyomtuk meg az indítógombot. Az eredmény pedig: egy nagy nulla! Zéró! Semmi! Bedöglött az az átkozott rakéta, még jó, hogy nem mi szálltunk fel a mennyekbe vele. Miközben dühöngtem a földi technológia tökéletlensége miatt, parancsnokom vésztervvel állt elő. Kiderült ugyanis, hogy a bázison van egy idegen űrhajó, amellett még egy nagy erejű bomba is. A terv az volt, hogy berepülünk az idegenek anyahajójába, és ott felrobbantjuk az egész kócerájt. Az esélytelenek nyugalmával indultam hát az űrhajóhoz – az ilyen őrült tervek úgyis besülnek. Ezt látszott igazolni, hogy mindjárt négy pajzsos démon került az utamba; nem sok híja volt, hogy ott hagytam a fogam. A többiek meg persze sehol, a vezérlő biztonságából osztották az észt! A nagy, sötét raktárban láthatatlan csigák bujkáltak, ám megérte vesződni velük, mert jutalmam az utolsó fegyver, egy electric gun lett, és a zuhanyzóban egy kulcskártyát is találtam, amely később jól jött. A laborokban frankó harci páncélok voltak, ám a levelezést elolvasva kiderült, valami kretén haszontalannak ítélte őket és deaktiválta mindet, úgyhogy maradtam a szerelőcuccomban, és úgy kergetőztem tovább a folyosókon az agyonturbózott dögökkel. Gratulálok, a főnökök megint okosak voltak! Át kéne állni az ufókhoz, őket legalább nem pucéron küldik csatába! Végül bejutottam a hangárba, ahol megtaláltam azt a pofás kis űrhajót. Persze nem volt menetkész, először a hajtóművet kellett feltöltenem. Ehhez az egyik terminállal leküldtem az alsó szintre, a másikkal pedig forgattam egyet rajta. Így, miután kitakarítottam a mechanical labort az idegenektől, az ottani terminállal le is tudtam a feladat első részét. Ezután vezérlő programot kellett szerezni a hajóhoz. A közelében lévő harmadik terminál csatlakoztatta a kábeleket a géphez, majd a technical laborban indítottam a szoftverfeltöltést. Azaz csak akartam, mivel a számítógép bekrepált, ezért először a központi gépet látogattam meg a biztonsági mentés visszaállításához, majd egy másik gépről végre feltölthettem a programot. Persze a parancsnoknak ez se volt elég – nekem kellett beszereznem a bombát is a delta laborból. Itt hármas csoportokban bóklásztak a pajzsos mocik, ideális célpontok voltak a nukleáris rakétavetőm számára. A bomba beszerzése után boldogan szökelltem vissza az űrhajóhoz, gondolva, minden oké, mehetünk. Hát nem! Mert nem elég, hogy mindent egyedül csinálok, nem elég hogy a bázis tele van gusztustalan lényekkel, még a saját biztonsági rendszerünk is ellenünk fordul! Aminek az eredménye mindjárt két lépegető droid, melyek rajtam tesztelik a fegyverüket! Először rakétákkal tűzdeltem meg a robotokat, majd jött a gránátvető; szerencsére a sarkoknál viszonylag könnyű volt elbújni előlük, így végül legyőztem őket. Sajnos az indulás sem volt eseménytelen, a parancsnoknak kellett kézzel indítani a gépet, s addig a démonok végeztek vele. Persze, meghalni könnyebb, mint elvégezni a küldetést….
The alien mothership – part 1
Meglepő módon sikerült leszállni az idegenek űrhajóján, sőt, az egész hangár üres volt. A Prof megkért, hogy aktiváljam a közeli idegen terminált, majd ezután megmutatta, hogy is működnek a teleportok (E billentyű). Utunkat hamarosan egy energiafal zárta el. Gyorsan átteleportáltam a következő terminálhoz és aktiváltam. Jutalmam egy hatalmas szörnyroham lett; szerencsére a kutyákat a fullra feltöltött sokkolómmal simán ledaráltam, aztán kiteleportáltam a szobából. Ezután az idegenek hangárjába jutottunk, ahol pajzsos dögök és láthatatlan csigák jöttek fogadásunkra. Hamarosan egy furcsa, hűvös helyre érkeztem: amikor beléptem, a társaimat kizárta egy energiamező, és a padlóból jégtömbök emelkedtek ki. Aztán hirtelen a jégből egymás után egy rakat szörny olvad ki és esett nekem! Gránátvetővel és energiafegyverrel adtam nekik, tüzeltem, mint az őrült, nem volt idő a finomkodásra. Végül csak elfogytak, és miután megsemmisítettem a következő szobában a generátort, mehettünk tovább. Újabb teleportálás után újabb energiafal állta utunkat. A többieket megkértem, hogy maradjanak a folyosón, úgyis csak zavartak a mozgásban, én pedig beugrottam a következő teleportba. Egy hatalmas fagyasztókamrába jutottam, sőt, hamar észrevettem, hogy négy kamrában négy terminált kell deaktiválnom. Sorban, ahogy Jane jelezte, nekiálltam, hogy deaktiváljam őket – természetesen egyből szörnyek hada olvadt ki a jégből. Itt nagyon örültem a felturbózott energiafegyvernek, hihetetlenül jól szolgált. A csaták közben volt lehetőségem gyógyulni és megvártam, amíg fegyverem újratöltődött, nem volt veszély, amíg nem nyomtam meg a gombot. A negyedik lekapcsolása után megszűnt a társaimnál lévő akadály, de lett helyette egy új. Ismét teleportálnom kellett, és kiiktatni egy hatalmas generátorcsoportot, melyet fagyasztó folyosó vett körbe: totojázni nem volt idő, gránátvetővel estem neki az energiaközpontoknak; általában kettő találat elég is volt, ám igencsak sietnem kellett, mivel egyre több szörny kelt életre. Az utolsó generátor után ahogy csak bírtam, rohantam vissza barátaimhoz. Amikor visszaértem hozzájuk, már a következő, egészen speciális terminált vizsgálták. A nálam lévő idegen szerkezettel sikerült kikapcsolnom a bejáratot elzáró falat, ám amint beértem, az megint rám zárult. Tudtam, éreztem, itt valami baj lesz! Minigunomat felállítottam a hatalmas akna feletti átjáró közepére – épp időben, mert az akna falából ismét szörnyek olvadtak ki. Így dupla tűzerővel fogadtam őket, nem volt idő spórolni a lőszerrel. Végül az utolsó is elfogyott és így nekivághattam a végső küldetésnek.
The alien mothership – part 2
A többiek valahogy leszakadtak tőlem, megint egyedül maradtam – de talán jobb is volt így. Rájöttünk, hogy a hajó négy generátorát kiiktatva el tudunk jutni a központba. A generátorok környékén kezdetben csend volt, csak lézersugárból álló akadályokon kellett átugrálnom – itt sokat segített, hogy igen jól tudtam vetődni, sokszor csak ez mentett meg a megsüléstől. Minden egyes generátor megsemmisítése után két dolog történt: egy rakás szörny próbált megakadályozni a kijutásban, és egy csomó automata fegyver aktiválódott. Rájöttem, harcolni nincs értelme, ha megállok, pillanatok alatt halott leszek. Ezért teljes erőből futottam kifelé, és csak a közvetlenül előttem lévő szörnyeket égettem szénné vagy lőttem szét. Végül amikor kijutottam a központi terembe, végeztem azokkal a bestiákkal, melyek utánam rohantak.
Szoros meccs volt, de végül győztem – nekieshettem az utolsó, központi generátornak. Ezt látszólag semmi nem védte, csak egy energiafal. Ám amint a közelébe értem, gyilkos sugárzás kezdte elszívni az életerőm! Kiderült, először a három kisebb energiaközpontot kell megsemmisítenem, s akkor szabaddá válik a központi egység. Sietnem kellett, mert egy idő múlva a pajzs helyreállt, és akkor megint neki kezdhettem a kicsik szétrobbantásának. Éppenhogy csak sikerült elintéznem az energiaközpontot, s jutalmul elindulhattam vissza, a központi hibernálócsarnokba. Őszintén megvallva nem sok kedvem volt bemenni, mert úgy gondoltam, megint egy tonna dög szabadul rám, miközben a középen lévő teleporthoz megyek. Ám meglepetésemre, semmi sem ugrott elő az árnyékból, és zavartalanul haladhattam célom felé! Az űrhajó furcsán csendes volt, tudtam, valami készül. Aztán beléptem a vezérlőbe, s szembesültem azzal a girhes szürke ufóval, akinek ezt az egész balhét köszönhettem. Beszélgetésre nem volt idő, azonnal beköszöntem neki egy rakétával, ám ekkor védelmező energiamezőt vont trónusa köré, ráadásul automata fegyvereket is aktivált. Körözni kezdtem az őt körbevevő energiahéjak között, és elkezdtem railgunnal sorozni a pajzsokat – ebből a fegyverből egy találat is elég volt a pajzsnak, ráadásul a lövedék pattogása miatt egy golyó akár három pajzsot is elintézhetett, s akkor szabaddá vált a trónban ülő ufonauta. Ám ő sem volt rest: ha túl közel mentem hozzá, sokkoló energiagyűrűt használt, és ha sikerült velem szembefordulnia, akkor hihetetlenül erős sugárral próbált szénné égetni. Sokszor segített ennek elkerülésében a vetődés, ezerszer is megdicsértem magam, hogy nem tunyultam el az évek folyamán. Végül, magam sem hittem el, sikerült elintézni a girnyó ufót. Nem volt más hátra, mint hogy aktiváljuk a bombát, amivel megmenthetjük az emberiséget. Ám valami közbejött – de hogy pontosan mi is történt, azt nem árulhatom el… 🙂
SzabFer
Tudtad-e kérdések:
– Akció közben létfontosságú a folyamatos mozgás, főként az oldalazás az ellenség lövedékeinek elkerülése miatt.
– A fegyvereket tetszőleges sorrendben fejleszthetjük.
– Az elemlámpa használata létfontosságú a pókok és a láthatatlan lények esetében.
– A saját fegyverek robbanásai nem okoznak kárt nekünk.
– A lények hátulról kevésbé védettek.
– Érdemes minden fegyvert használni, hogy a frissen talált lőszer ne menjen kárba.
– Ha van energiánk, érdemes bejárni a teljes térképet, mielőtt a kijelölt pontokat felkeresnénk.
Doboz: Arzenál
HP2 Pistol: a pisztoly alapfegyver, ám az egész játék során jól használható, mivel lőszerkészlete korlátlan, és elég hatásos a kisebb szörnyek ellen. Az első két upgrade (nagyobb sebzés illetve tár) létfontosságú, a másodlagos funkcióra viszont felesleges költeni, mert nem ér szinte semmit.
AM92 Pulse Rifle: jó kis cucc, főleg a csapatostul támadó szörnyek ellen, bár eléggé zabálja a lőszert. Akárcsak a pisztolynál, itt is az első két fejlesztés létfontosságú. A másodlagos funkció csak közelről hatásos, ezért nem túlságosan hasznos, viszont legalább nem fogyaszt lőszert.
HX1 Combat shotgun: a shotgunok jellegzetes tulajdonságai érvényesek itt is – közelről brutális, de lassú fegyver, főleg, ha tárazásról van szó. Mindhárom upgrade hasznos, bár a másodlagos tüzelés nem létfontosságú, azért az erősebb szörnyek kiiktatására vagy vészhelyzetben nem rossz.
BRN Flamer: hogy is maradhatott volna ki a lángszóró? Igazából én többet vártam tőle, ha már egyszer közvetlen közel kell engedni az ellenséget. Érdemes szakaszosan használni, különben nagyon hamar kifogy – emiatt viszont az első fejlesztés (nagyobb sebzés két másodperc után) nem túl hasznos, akárcsak a második (óriási tár). A másodlagos mód (tűzcsapda) viszont nagyon tuti, sarkoknál alkalmazva szinte bárkit el lehet intézni vele.
WM6 Grenade Launcher: szintén hasznos fegyver, főként zárt terekben és csoportosan támadó szörnyek esetén, illetve az utolsó pályákon a generátorok megsemmisítésekor. Használjuk bátran, nekünk nem okoz kárt közvetlen közelről sem. Az első upgrade kötelező (négyszeres robbanás, legyen meg minél hamarabb), a másik kettő felejtős.
IZ8 Minigun: jó kis halálosztó, bár eléggé pontatlan, és természetesen zabálja a lőszert. Sajnos az erősebb szörnyekkel szemben nehéz használni, hiszen szemtől szembe nagyon hamar meghalunk, ezért nekem jobban bejött a 3. upgrade után elérhető másodlagos funkció, amikor a fegyver automata módba kerül és bárhová letehetjük – én leginkább így használtam. Érdemes megjegyezni, hogy a szörnyek nem tudják véglegesen elpusztítani, úgyhogy ne féltsük.
FBP-UV5 Laser rifle: ahhoz képest, hogy egészen későn találjuk meg, nekem nem tűnt jobbnak a Pulse Rifle-nél, lassabb és pontatlanabb is, ráadásul nem túl erős. Gyengébb szörnyek ellen azért érdemes használni, hogy spóroljunk más fegyverek lőszerével.
TCM1 Railgun: a játék mesterlövészfegyvere – hátulról két lövéssel bármilyen normál szörnyet meg lehet fektetni vele, én elsősorban a gépágyús dögökre vadásztam vele. Az első upgrade a végső harcnál hasznos, a többi opcionális (bár a kettes tár azért nem rossz).
IZR2 Rocket Launcher: jó kis tömegoszlató, illetve a nagyobb szörnyek ellen hatásos. Sajnos csak kevés rakétát tarthatunk magunknál, ezért ne pazaroljuk. A másodlagos mód (3. upgrade, nuclear warhead) a leghasznosabb, többnyire a legerősebb szörnyet is megfekteti, sőt, akár egyszerre többet is.
Electric gun: Alapvetően közelre, területre ható fegyver, ami alapból nem is nagy durranás, egészen addig, amíg az első két fejlesztést rá nem rakjuk: a multi target system növeli a sebzést és a fegyver hatótávolságát is, míg az Ion recharger lassan, de folyamatosan tölti vissza az energiát. A végső pályákon én mindig ezt használtam először, sőt, ha volt lehetőség, hosszú percekig álltam valahol hogy feltöltődjön, így spóroltam a többi fegyver lőszerével. Célozni nem nagyon kell vele, ami előttünk van, azt megsüti.
