Úgy tűnik, a franciák nem hagyják kihalni a számítógépes teniszjátékokat. Előző számunkban adtunk hírt a Microids ígéretes Tennis Masters Series-éről, és már itt is van egy újabb témába vágó anyag, ezúttal a Carapace fejlesztőitől (az ő nevükhöz fűződik a Roland Garros 2001), a Mindscape kiadásában. Ezúttal egy kissé más szemszögből közelíthetjük meg a sportágat: a készítők igyekeztek viccesre venni a figurát, a koncepció szerint extrém helyszíneken, aranyos emberkékkel vívhatunk ádáz teniszcsatákat. Az ötlet nem túl eredeti, de megfelelő kidolgozással akár még egy jó játék is kisülhetett volna belőle. Sajnos nem ez történt!
Amikor megláttam a progi főmenüjét, jó darabig csak bambán bámultam a monitort. No nem a lehetőségek széles tárháza ejtett ámulatba, sőt! Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy egy 2001-ben megjelenő sportjáték képes egy meccs-gyakorlás-beállítások-kilépés négyessel kiszúrni az ember szemét. Miután túltettük magunkat az első megpróbáltatáson, érdemes folytatnunk az ismerkedést a Street Tennis-szel. Akár meccset játszunk, akár csak gyakorlunk, lehetőségünk nyílik kiválasztani az irányítani kívánt teniszezőt és a helyszínt. Előbbiből öt, utóbbiból négy található a játékban – gondolom, titeket is hátba vágnak ezek a „hatalmas” számok… Így már érthető, miért nincs egy nyomorult bajnokság-mód: öt résztvevővel kissé komolytalan lenne a dolog. A választható karakterek – akik között 2 lány és 3 fiú szerepel, mindegyikük meglehetősen sablonos kinézettel – 7 eltérő tulajdonsággal rendelkeznek, ezek azonban kevéssé befolyásolják a játékot. Furcsa, hogy csak saját teniszezőnket jelölhetjük ki szabadon, az ellenfél kilétének meghatározásába nincs beleszólásunk. Hasonlóan gyenge a pályák felhozatala. Az első helyszín egy hátsó udvar Bronxban (gyk.: ez kb. a „nyócker” New Yorkban), meglehetősen sablonos és kidolgozatlan, csak néhány pofás graffiti dob valamit a hangulaton. A klubház egy szokványos salakpálya háttérben medencével, ronda textúrákkal, éjszakai fényviszonyokkal – nekem ez jött be legkevésbé. Teniszezhetünk még a 14. emeleten: futurisztikus környezet a háttérben néhány robottal és – ááh, végre egy ötlet! – a pálya mellett egy kamerával, ami követi a labda mozgását. Az utolsó helyszín egy űrállomás, enyhén Star Wars designú üvegkalitka orbitális pályán, háttérben a Földdel. Sajnos működik a mesterséges gravitáció, így nem próbálhatjuk ki, hogy milyen súlytalanságban játszani. Meg kell hagyni, nem vágódtam hanyatt a pályák kidolgozottságától, ráadásul kevés is van belőlük. Persze még ezen is túl lehet lépni, ha a játékélmény a helyén van. Igazság szerint ezen a téren kellemesen csalódtam a programban. A vérszegény körítés láttán már fel voltam készülve a legrosszabbra is, ám meg kell vallanom, maga a tenisz egész szórakoztató. Megmérkőzhetünk egyesben vagy párosban, a gép vagy barátaink ellen. Egy gépen akár négyen is játszhatunk, ám hálózaton keresztüli multiplayer mód nincs. Az irányítás egyszerű, mindössze két ütésgombra lesz szükségünk. Érdemes bekapcsolni a célzókurzort, mert nélküle nehéz a megfelelő irányba helyezni a labdát. A gép által irányított játékosok kellően erősek, de hibára lehet őket kényszeríteni, ráadásul a nehézség három lépcsőben állítható. A motion capture animációk mutatósak, kár, hogy csak háromféle nézőpontból gyönyörködhetünk bennük.
A meglepően kiforrott meccs-engine ellenére is azt kell mondanom, hogy a Street Tennis egy igencsak összecsapott program. A játékmódok, a karakterek és a helyszínek szégyenletesen kis száma arról tanúskodik, hogy a készítők a „minél kevesebb munkával minél többet kaszálni” mentalitás hívei. Nagy kár ezért a játékért, hiszen egy ilyen tapasztalt fejlesztőgárda egy kicsit több energiabefektetéssel egy igazán jó játékot is összehozhatott volna. Ehelyett kaptunk egy gyenge tucatterméket – köszönöm, én inkább nem kérek belőle!
Immortal
