Sötét, esős éjszaka volt… Nos, valójában verőfényes napsütés, de azt hallottam, az ilyen leírások sokat sejtetők, ezért bátran használhatók az érdeklődés felkeltésére. Tehát, sötét, esős éjszaka volt, mikor másfél éve tartó körutazásunk során a Föld fölé értünk.
Hírből már ismertem a bolygót: a többiek mesélték, hogy legalapvetőbb törvényét egy bizonyos Murphy fektette le, miszerint “ami elromolhat, el is romlik”. Márpedig ránk ez amúgy is meglehetősen jellemző volt, így aztán meg se lepődtünk, mikor űrjárgányunk motorja hatalmasat pöffent, s hosszút sóhajtva kiadta lelkét.
Mit tehettünk volna? Természetesen azt, amit bárki más, vagyis teljes sebességgel bezuhantunk a legközelebbi elhagyatott lakóház tetőablakán.
Szerencsére gond nélkül padlót értünk, és azonnal hozzáfogtunk a helyzet felméréséhez: Etno, csapatunk agya szemrevételezte a hajó állapotát, s vad zokogásban tört ki. Pár percig mindent bevetettünk, hogy felvidítsuk, de végül be kellett látnunk, próbálkozásunk eleve kudarcra ítéltetett. Így aztán Gorgioushoz, a túlélő tanfolyam évfolyamelsőjéhez fordultunk tanácsért a jövőre nézve. Nem kellett csalódnunk, alig pár perc múlva kibökte a megoldást: „Nézzünk tévét!”
Az elkövetkezendő napokban legtöbbször a képernyőn ugrándozó földieket bámultuk, néha nemileg kissé eltévelyedett Candy barátunknak segítettünk körömlakklemosót vagy extra rugalmas harisnyát vásárolni, és eközben mindent elkövettünk, hogy ne halljuk az Etno szobájából kihallatszó, periodikusan változó zokogást, illetve a javítási munkálatok hangját.
Szinte észre sem vettük, úgy repült el három év, ám végül felharsant a diadalmas kiáltás, mely tudtunkra adta az új űrhajó elkészültét. (Hiába, no, értik a fiúk a dolgukat.) Akkor aztán felcaplattunk az emeletre, beültünk a pilótaülésekbe, és már repültünk is otthonunk felé, ahol azóta is békében és nyugalomban élünk.
…
Hehe, csak vicceltem, nem sok teteje lenne a történetnek, ha így ér véget, ugye? Nos, a kiáltás után valójában az történt, ami minden valamirevaló űrlény-sztoriban szokott, feltűnt a színen az őrült professzor, és nyakunkra küldte mindenre elszánt bérgyilkosát. Az ipse félelmetes volt, fagyasztópisztolyával percek alatt lehűtötte lázas készülődésünket egyszerre négyünket is jégtömbbe zárva. Engem is csak az mentett meg, hogy nem sikerült időben összepakolnom a cuccaimat, így némileg lekéstem a tervezett indulást.
Ám mikor megpillantottam barátaim előhibernált testét, azonnal tudtam, mit kell tennem. Nem hagyhattam cserben őket, őseim hősi vére fellobbant bennem, és lábamat a nyakamba kapva visszarohantam a folyosón. Aztán, mikor feltápászkodtam a földről, rájöttem, hogy jobb, ha a normális módot választva a földön hagyom a fent nevezett végtagjaimat, és így szaladtam el a WC-ig, mely a ház egyetlen biztos menedékét jelentette számomra. (Köztudott, hogy ide még a legelvetemültebb merénylő sem mer kopogtatás nélkül benyitni, hisz ki tudja, milyen borzalmas látvány tárul elé.)
Csakhogy a menedék egyben csapdát is jelentett, hisz bár ellenfelem nem tudott bejutni, én sem tudtam kimenni innét. Alighogy ez tudatosult bennem, máris mardosni kezdett az éhség, s kopogó szemmel néztem körül valami harapnivaló után. Érthetetlen módon semmi ilyesmit nem találtam (azóta mindig jól vigyázok, hogy legyen legalább kétheti élelem és olvasnivaló az ülőke mellett), ezért át kellett gondolnom a kijutás lehetséges módozatait. Az ajtó mögött rám váró megfagyás valahogy nem tűnt különösebben csábítónak, a tetőablak pedig jó pár méterrel fölöttem ásítozott. Még szerencse, hogy mi űrlények különleges képességekkel bírunk, különben ez áthidalhatatlan nehézséget okozott volna. Ám így mindössze rá kellett kötöznöm egy guriga golyóálló fenékpapírt a WC pumpára, és rögtönzött mászó-felszerelésemmel percek alatt kijutottam.
A tetőn már valamivel fényesebb volt a helyzet, de ez csak sötétedésig tartott, akkor viszont muszáj volt tovább indulnom, ha nem akartam lekésni a tévémacit. Pár lépéssel elértem a pincébe vezető kéményt, de ott újabb akadályba ütköztem. A fene sem érti, hogy került bele az a piros ruhás öregember, zsáknyi játékkal a vállán, de egyfolytában valami idiótákról áradozott, akik légypapírral tapétázzák ki az épületek légelvezető nyílásait. Mikor megkérdeztem tőle, mi baja a szokásainkkal, felkapta fejét, és heves üdvrivalgások közepette könyörögni kezdett, hogy szabadítsam ki, hisz csalódott gyermekek milliói várják több hónapja késő ajándékait.
Megesett szegény bolondon a szívem, és lecsurgattam egy flakon lefolyótisztítót a nyíláson. Ettől aztán a pasi szorongása a szó szoros értelmében feloldódott, s kicsit megváltozott halmazállapotban szétterült a kandalló előterében.
Immár én is lemászhattam az alagsorba, ahol a változatosság kedvéért megint elakadtam; a kivezető csapóajtót erős acéllakat tartotta zárva, mellyel még a falnak támasztott feszítővas sem bírt elbánni. De ha már ilyen különleges célszerszám birtokába jutottam, nem akartam használatlanul elhajítani, ezért a sarokban elhelyezett, ideiglenes ravatalozóhoz vonultam, és felnyitottam a koporsó fedelét. Odabent végre összefutottam a ház tulajdonosával, kinek életében egyetlen célja lehetett, annak megakadályozása, hogy rokonai rátegyék kezüket kemény munkával megszerzett ingatlanára. Ennek érdekében magára zárta az összes ajtót, és a kulcsokat mellére szorítva bemászott koporsójába örök álomra hajtani fejét. Sajnos nem lehettem belátó, s mivel ujjai tíz begörcsölt satu erejével szorították kincsüket, ismét szorongásoldóm bevetéséhez kellett folyamodnom. A tölcséren át a szervezetbe juttatott kénsav megtette hatását, s végre én is kijuthattam a komor falak közül.
Már csak a raktárszoba választott el a főfolyosótól, de ekkor motoszkálás zaja ütötte meg éles füleimet, így ajtónyitás helyett inkább felkaptam a méteres patkányokra tervezett egérfogót, a lépcső aljához helyeztem, majd a villanyt lekapcsolva elméláztam az élet képtelenségén.
Merengésemből hangos csattanás riasztott fel, s világot gyújtva csapdába esett ellenfelem kissé összekuszálódott végtagjaira vethettem pillantásom. Egy gonddal tehát kevesebb volt, már csak a többieket kellett kiszabadítanom.
Sokáig töprengtem, mit kellene tennem, hisz nem mindennap volt szokásom mázsás jégtömbből barátokat előráncigálnom, aztán halványan felrémlett előttem Candy képe, kit egyszer rajtakaptam, amint valami meleg levegőt fújó gépezettel szárítgatja a haját. Máris a szobájába siettem, de a szekrényben csak harisnyákat találtam, az asztal fiókjai meg zárva voltak, így előbb a kulcsokat kellett előkerítenem. Emlékeztem, hogy pár napja, mosás közben elvesztette a kulcscsomóját, így a fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol a mosógép forgódobjában tényleg ráakadtam a keresett holmira.
Hamarosan a légfúvót magasra emelve lépdeltem, de még eszembe jutott, hogy távozás előtt talán illene elköszönnöm bérgyilkosunktól, és közölni vele, hogy hosszabb időre elutazunk. Nagy szerencsém volt, amiért így döntöttem, mert az egérfogó helyén csak pár törött deszka és összegubancolt fémrúd szomorkodott, veszedelmes ember meg sehol.
Ösztöneimre hallgatva alternatív felszállópálya-megközelítési útvonalat dolgoztam ki. A padlás legsötétebb zugában felkapcsoltam a padlón heverő lámpát, majd a ládára mászva leemeltem a polcról a kurblit. Ezzel kinyithattam az ablakot, s pár laza palánkot a rések fölé tuszkolva elvergődtem a második kéményig. Itt sem volt sokkal jobb a helyzet, mint előző tetőkalandomkor, mivel ezt jókora fehér veréb fészke zárta le, kinek harcias pillantásai és éles csőre meggyőzött róla, nem egészséges vele ujjat húznom.
Azért ilyen könnyen nem adtam fel a harcot, visszacaplattam a bejárat közelébe, és a barna ajtó mögötti szobából elemelt tűzijáték-rakétával és a konyhakredencből magamhoz vett az öngyújtóval felfegyverkezve beléptem a nappaliba, s mialatt megpróbáltam elkerülni a húsevő növény csattogó állkapcsát, a kéményen át útjára bocsátottam a szikrát hányó ördögmotollát. Szegény madár biztos egész életében átkozni fogja augusztus huszadikát, meg a hasonló ünnepeket, de az már legyen az ő baja, nekem is van épp elég.
Nos tehát, végre bemászhattam a startterembe a tetőn át, ahol rögtön kiszúrtam magamnak az ósdi komódot, mely megmagyarázhatatlan módon veszélyt sugallt. (Lehet, hogy enyhe rángatózása tűnt fel, melyet feltehetőleg a bolhákkal és molylepkékkel küszködő bérgyilkos okozott.) Számtalan végigunatkozott cowboy-filmből elsajátított mozdulattal hurkoltam köré Candy harisnyáját, a másik végét pedig az erkélyen át a kertbe lógattam. Magam is leslattyogtam, hogy a fűnyíróhoz kötözhessem, aztán a motort beindítva végleg búcsút inthettem lassan idegesítővé váló tormentoromnak. (Legalábbis azt hittem, de nem akarom előre lelőni a poént.)
A továbbiakat talán már kitalálhatnátok, de azért segítek kicsit. Mikor kiderült, hogy túl rövid a légfúvó vezetéke, megtoldottam a szobámban lévő hosszabbítóval, és alig néhány óra alatt ismét életet leheltem a többiek merev tagjaiba. (Kivéve Candyébe, ahhoz közel nem megyek, mióta olyan furán kezdett viselkedni…)
Innentől igazából nem nekem kellene mesélnem, mert én csak nagyon kis szerepet játszottam a folytatásban, de a hazafelé tartó úton annyiszor volt alkalmam meghallgatni társaim elbeszéléseit, hogy akár én is előadhatom kalandjaikat.
Tehát, mikor Etno kilépett mirelit csomagolásából, azonnal hozzáfogott a kesergéshez, és keresni kezdte féltve őrzött tanulmányát, melyet itt tartózkodása alatt készített a földi életformák primitív viselkedésmódjáról. (Mindig is szeretett ilyen bonyolult szavakat használni, a fene sem érti, miért nem beszél normálisan, mint a többi űrlény.) Aztán persze eszébe jutott, hogy az még mindig a szuperbiztos széfjében pihen, így titkos útvonalán át a számítógépterembe sietett, ahol digitális segítőtársa már türelmetlenül várt rá.
Mondanom se kell, most az érzelemprogramozás összecsapott mivolta visszaütött, mivel a gép nem volt hajlandó szó nélkül tudomásul venni, hogy nem vihetjük magunkkal sem őt, sem a körülbelül harmincezer lemezt megtöltő adattárát. Addig-addig akadékoskodott, míg Etno megígérte, hogy majd kétszer fordul, de ezt is csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha előbb találkozhat példaképével, Mauriciusz professzorral.
Ez igazán nem volt nagy ügy, hisz alig párlépésnyire állt a nemrégiben elkészült a testszerkezet átalakító gépezet, melynek egyetlen fogyatékosságát a kimerült akkumulátor jelentette, ám az üres cellák a hálózati csatlakozóra dugva hamar feltöltődtek. A bolond gép kétkedés nélkül teljesítette egérbarátja kérését, és kinyitotta a széfajtót, ám ekkor ismét megjelent levakarhatatlan kullancsunk, és össze-vissza lövöldözni kezdett. Az egyik eltévedt sugárnyaláb egyenesen a reaktorba csapódott, mely láncreakciók sorozatát indította be, és a megrepedt burok nem sokáig bírta a túlzott terhelést.
Ezt is Etno mondta így, de azt hiszem, körülbelül annyit tesz, hogy alig maradt annyi ideje, hogy a könyvét felkapva bepattanjon mellénk az űrhajóba, mikor az egész kóceráj a levegőbe repült, és mi extra lökettel indultunk hazafelé.
Ám ez nem sokáig tartott, pár mérfölddel később kiderült, hogy szenilis tudóspalántánk kifelejtette a tehéntrágyát az üzemanyagból, márpedig a nélkül csak az üstökösök képesek huzamosabb ideig haladni. Mi viszont túl gyakorlatlanok voltunk potyogó csillagtanból, ezért rövidtávon megint a földbe csapódtunk.
Valahol a ránk pikkelő ördögök mellett ott kell lennie a védőszentünknek is, ugyanis épp egy trágyafeldolgozó üzem közelébe érkeztünk. Tekintve, hogy sokunknak kezdett elege lenni a hercehurcából, két – minden bizonnyal félreértésen alapuló – szavazattól eltekintve egyöntetűen úgy határoztunk, hogy Gorgious és Candy önkéntes kakakutató expedícióra indul – mi pedig letelepedtünk kártyázni.
Ahogy az már lenni szokott, Candy rövidtávon eltűnt a színről, pontosabban úgy döntött, kényelmesebb mocsári szörnyetegek gyomrában utazni, de Gorgious nem zavartatta magát különösebben, főként, mivel új, érdekes társaságra lelt. Egyszer csak sárga kiscsibék vették körül, s egyetlen mukkanás nélkül pislogtak rá. Rövid viszontpislogás után mosolyogva felemelte egyiküket, szokásos szövegével kommentálva tevékenységét: „Óóóó, én nagyon szeretem a csibikéket… rántva vagy nyárson, szinte teljesen mindegy.” Amire azonban nem számított, az a pöttöm lények önmegsemmisítő mechanizmusa volt, mely a veszély legcsekélyebb jelére azonnal aktiválódott.
Miután levakarta magáról a kormot és csirkerepeszeket, szokásos flegmaságával folytatta útját, egészen a gyár lezárt csatornafedeléig, ahol tudomásul kellett vennie, hogy ott bizony nem jut be egykönnyen. Már a távozást fontolgatta, mikor megérkezett csirkzilla, az öngyilkos csibék királynője, ki – mint a beszólásos kísérlet bizonyította – mindössze annyiban különbözött az apróságoktól, hogy sokkal nagyobbat tudott pukkanni. Éppen elegendőt, hogy eltűntesse a színről az eddig zavaró tényezőként funkcionáló holmit (értsd: csatornafedőt).
A trágyagyár sok érdekességet tartogatott, volt ott ötezer éves trágyaszobrokkal díszített kiállító terem, koffeintúltengésben szenvedő rózsaszín házőrző, meg rengeteg, falba vágott lyukakból kilógó tehén, kik a módszeresen adagolt tápszernek és hashajtónak köszönhetően percenként ontották magukból a komposzt-alapanyagot. Gorgiousnak pont erre volt szüksége, csak egyelőre elképzelése sem volt, hogyan juthatna hozzá egy vödörre valóhoz. Halványan gyanította, hogy csak össze kellene gyűjteni egy keveset a földről, de jól fejlett paranoiájának köszönhetően minden egyszerű feladatmegoldásban csapdát gyanított.
A hosszan elhúzódó felfedezőút aztán nemcsak az idegeinek ártott meg, de emésztőrendszerén is kifejtette hatását, mely hangos kordulásokkal adta tudtára, ideje lenne táplálkozni. Szerencsére a munkásszálláson jókora kondér szmötyi rotyogott, melyből rögvest fel is falt két merőkanálra valót, aztán az eljövendő megpróbáltatásokra felkészülve, a maradékot a fejére húzva továbbállt. (Mi ebben a furcsa? Biztos ti is láttatok már vizeskancsóval a fején egyensúlyozó indiai asszonyt. No, ez is valami hasonló. Igaz, arrafelé fordítva szokás tartani az edényt, hogy ne folyjon ki a tartalma, de senki sem született mindentudónak. Biztos vagyok benne, hogy ha kicsit több gyakorlásra van módja, előbb-utóbb Gorgious is rájött volna erre.)
Mindenesetre pont ez a tévedés mentette meg az életét, ugyanis a sötét kondér alatt botorkálva a kiállító terembe tévedt, ahol véletlenül lelökte az állványról az ősi kőbunkót. Persze a riasztórendszer azonnal működésbe lépett, és heves sortűzzel fogadta a betolakodót, de a golyók pattogtak le a vastag fémpáncélról ártalmatlanul.
Érthető, ha ez az eset kissé megviselte az amúgy is egyre frusztráltabbá váló barátomat, aki a fegyvert felmarkolva valami szétverhető után nézett. Nem kellett sokáig keresnie, a tetőn összefutott a hegesztőmunkások egyikével, aki meglehetősen meggondolatlanul azonnal fejtegetni kezdte, mennyivel többet érnek a fizikai dolgozók, mint a céltalanul bolyongó, kék színű idegenek. Ám mint az már többször bebizonyosodott, a szavak nem minden esetben a legerősebb fegyverek, például nagyon könnyen háttérbe szoríthatók pár jól irányzott bunkócsapással.
Bár ezzel a megmozdulásával Gorgious sikeresen kiheverte letargikus állapotát, még mindig nem került közelebb kerülnie céljához, a tehénürülékhez. Halványan sejtette, hogy a raktár rejtheti a megoldást, de a kissé agresszív blöki miatt oda továbbra sem tudott bejutni. Pedig tényleg mindennel megpróbálkozott, kínálta cukorkával, felajánlotta neki a közelben heverő üllőt, melyet a fenevad két falásra lenyelt, végül utolsó, kétségbeesett próbálkozásként odalökte a hegesztőtartályt is. Ez hatott, a kiszabaduló gáz hatalmas lufivá duzzasztotta a meglepett ebet, aki csak pislogni tudott, miközben a plafon felé emelkedett.
Innentől gördülékenyen mentek a dolgok: Gorgious felemelte a rács mögül a gördeszkát, a hordozható lépcsőt a ládák elé tolva felmászott azok tetejére az emelődaruhoz, melyet aztán valahogy elráncigált a tehenek egyikéhez, ki kezdő trágyamunkásként még mindig az orrában viselte a fajtájára jellemző jókora karikát. A kampót ebbe akasztva könnyű volt kiszabadítani a szegény párát a fal fogságából, aki megdöbbenésében szó nélkül tűrte még azt is, mikor gördeszkára állítva letuszkolták a több ezer gallonos siló legaljára. (Ugyan, ne akadékoskodj már, persze, hogy szükség volt erre. Csak nem képzeled, hogy magára valamit is adó tehén bárhol elvégzi a dolgát? Az ilyen műveleteknek igenis meg kell adni a módját.)
Ezalatt Candy is felhagyott a szörnytáplálékká válással, és követte Gorgioust a csatornába. Pechére rossz járatot választott, és pornónyuszi barlangjába érkezett, aki első pillantásra meglátta benne a tehetséget, de legalábbis a kínálkozó alkalmat a zsákolásra. Arra azonban biztos nem számított, hogy a kis zöld emberkék kimeríthetetlen szexuális energiával rendelkeznek, így hosszú lepedőakrobatikai előadás után mély álomba zuhant.
Ekkor jött el Candy ideje. Csöndesen lekászálódott az ágyról, a fürdőszobából, és egyéb helyszínekről begyűjtötte a babaolajat, a borotvapengét és a felfújható gumikarosszéket.
Mikor megkérdeztem tőle, mire kellettek a cuccok, elárulta, hogy hatodik érzéke megsúgta neki, a perverz nyuszi rögvest felébredne a nyikorgó zsanérok zajára, és újabb heves csatát kellene vívniuk, míg megint elszenderedik, ezért volt szükség az olajozásra. (Nevezz kétkedőnek, de én mégsem hiszem, hogy ilyen előrelátó lett volna, legalábbis a széles terpeszbe merevedett járása erről árulkodik.) A maradék két holmit pedig rögtönzött szállítóeszközként alkalmazta, vagyis a gumin széles lyukat ejtve felröppent a felsőbb szintek járataiba. (Biztos csak a lábát akarta borotválni, de véletlenül megcsúszott a keze, és a kiszakadt szék felhussant a levegőbe.)
Ez már a konyha szintje volt, minden hozzávalóval. Akadt itt jókora akvárium a megfőzendő halak számára, leszerelhető porszívócső, mely kiválóan alkalmas a gáztűzhelyek megszerelésére, illetve őrült szakács, aki bármit feldarabol, ami legalább fél fejjel alacsonyabb nála, és könnyen el tud vele bánni. Az ilyen melákokkal jobb barátságot kötni, Candy is megpróbált ajándékkal kedveskedni neki. A folyosón belebújt a nehézbúvár öltözékbe, és bemászott a haltankba merült sárga tengeralattjáróba, ahol rögvest feltűnt neki a kifejlett puffer hal. Ennél szebb meglepetést elképzelni sem lehet, a séf egyetlen falásra lenyelte, aztán elégedett mosollyal az arcán elterült a munkapadon, és pihenni tért. Egyesek szerint megakadt a halszálka a torkán, és kétségbeesetten fintorogva megfulladt, de én biztos vagyok benne, hogy barátom nem tett volna ilyet senkivel. Hisz ő olyan jólelkű. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még a sarokban árválkodó vödrön is megesett a szíve, és mikor belépett a liftbe, azt is magával vitte, hátha a rövid gyárlátogatás felvidítja.
A második emelet egyáltalán nem indult szórakoztatóan, az egyedüli érdekességet a félig leeresztett vasredőny jelentette, mely mögül különös zajok hallatszottak ki. Ám a keskeny résen még a tökéletesen hajlékony Candy sem fért át, legalábbis, míg tévedésből be nem lépett a présszobába. Aj, nem szívesen lettem volna a helyében… Igaz, neki meg se kottyan, ha párezer tonnányi vas palacsintává lapítja, de azért nem lehet egyszerű perceken át hullámmozgásban haladni. Ám így legalább átjuthatott a résen.
Itt hallotta meg először a tehenet győzködő Gorgious hangját, ki mindent bevetett, hogy rábeszélje a szégyellős állatot a jótékony célú trágyaadományozásra. Ám az hajthatatlan maradt, bőszen bizonygatta, hogy ő nemesi vérből származik, s kizárólag fényezett vödrökbe hajlandó végezni a dolgát. Szerencsére Candynél pont volt ilyen, de túl szép lett volna, ha ezzel minden megoldódik. Mikor már nem tudott mást kitalálni, a nyavalyás kolbásztöltelék szorulásra kezdett panaszkodni.
A chilis bab köztudottan hashajtó hatású étel, s idefelé jövet Candy látott is pár ládára valót a futószalag mellett, de – ki gondolta volna – a kívánságok áradatnak ezzel sem szakadt vége, hisz „a hideg konzervétel káros a szervezetre.”
Ekkor már mindkettejüknek kezdett elege lenni a nyafogásból, s talán ezért fordulhatott elő, hogy a konyha hátsó bejárata felé Candy véletlenül meglökte az autóemelő kioldókarját, így a javítás alatt álló, több tonnás bulldózer rápottyant a szerelő fejére. (Emlékezz, említettem már, hogy Candy nagyon jólelkű, és a légynek sem tudna ártani, biztos vagyok benne, hogy rettenetesen érezte magát emiatt.)
No, de nem volt idő kesergésre, a gáztűzhelyen megmelegített chili ellen már Riskának sem lehetett kifogása, rövid kérődzés után hatalmas lepénnyel terítette be a háta mögött vödörrel várakozó barátainkat.
Végre minden feltétel megvolt a hazajutáshoz. Mikor az üzemanyag megérkezett, Etno percek alatt beizzította járgányunk motorját, és örömtáncot járva elindult a pilótafülke felé, melyben mosolyogva várt rá az előzőleg agyonegérfogózott, összezúzott és felrobbantott bérgyilkos. Most mondjátok meg! Nem idegesítő? Keményen dolgozunk, hogy aztán éveken át utazhassunk hazafelé, erre egy őrült mindig belepiszkít a levesünkbe.
Nos, menekülésre nem volt mód, támadni meg a legutóbbi jeges eset óta senkinek nem volt kedve, úgyhogy inkább önként vele tartottunk a professzor titkos bázisára, ahol szuperbiztos levitációs kamrákba dugtak minket.
Lehetett a kamra akármilyen szuperbiztos, Stereo falrengető reccsentéseit ez sem bírta ki, márpedig ő, ha magára hagyják, percek alatt képes a legjobban szervezett bázist is fenekestül felfordítani. Nem akar ő ártani senkinek, de valahogy mindig rosszul sül el, amihez hozzáfog.
Most például elindult felderítő körútra, hátha sikerül találnia valamit, amivel megmosolyogtatja a rabságot meglehetősen rosszul viselő barátait. Mikor az első emeleti gázkamrába lépve megpillantotta az üres tartályt és a nevetőgázos csapot, rögtön tudta, ezt kereste, így feltöltés után azonnal a szellőzőrendszer csatlakozójához indult, hogy boldogságot csepegtessen az unalmas világba.
Itt jelentkezett a „mindig rosszul sül el” szabály, mivel a gáz lassacskán beszivárgott a műtőterembe is, ahová időközben átszállították Candyt, és a környék összes tudósa az élveboncolására készülődött. Gondolom, ezalatt azt értették, hogy végrehajtják rajta az évek óta esedékes nemi operációt, melynek végeztével teljes értékű nőként távozhat a műtőasztalról. Legalábbis erre utalt a megjegyzésük, miszerint ki kell venni az agyát is. S mi más létezhetne e nélkül a szerv nélkül, ha nem a gyengébbik nem?
No, képzelhetitek, végül az egészből semmi sem lett: amint a tudósok beszippantották a gázt, vad nevetőgörcs fogta el őket, és hamarosan ájultan estek össze. (Az őrizetlenül hagyott Candy meg megint belepottyant a csatornarendszerbe. Úgy látszik, ezek a helyek különösen vonzzák őt.)
Tette rémes következményét látva Stereo az operációra kijelölt dr. Igorhoz sietett, s miközben megpróbált életet verni bele, véletlenül leszakította a doktor egyik lábát. Tettén elborzadva rázogatni kezdte a testet, de ezzel is csak azt érte el, hogy a kezébe pottyant a cellákat nyitó mágneskártya. Azonnal visszasietett barátaihoz, hátha tőlük segítséget tud szerezni, de azokat időközben elszállították, csak az űrtégla lebegett a tartályok egyikében. Jobb híján kénytelen volt ezt magával vinni.
Innét a harmadik emeletre utazott, de ott se talált senkit, csak a talpletapogató biztonsági zárat, melyet doktor Igor lábával nyitott ki.
De nem szeretnék nagyon előre szaladni, inkább elmesélem, mi történt ezalatt velünk, többiekkel. Én továbbra is érdeklődve figyeltem, amint mindenki föl-le rohangál körülöttem; már egész megszoktam, hogy senki nem vesz tudomást a jelenlétemről. Candy sem tett semmi számára szokatlant, miután légytaxival kijutott a csatorna alsó szintjéből, John, a robot lakásához érkezett, aki persze nem volt hajlandó szerves lényeket beengedni magához. Nem tudom, jó ötlet volt-e belebújnia a közelben heverő női robotpáncélba, de az biztos, hogy a begerjedt John nem akadékoskodott tovább, azonnal az ágyához terelte újdonsült fémkedvesét.
Gorgious is új helyre került: a kamrája az idegenmegsemmisítőbe szállította, de őt igazán nem egyszerű elpusztítani. Nem zavartatta magát a falakból csöpögő sav láttán, felmarkolta a földről a lecsupaszodott lábszárcsontot, rátekert párméternyit a földön heverő bélkötegekből, aztán az egyik csontváz koponyáját telemerítette savval, és a fal mellett oldalazva kilépkedett a szellőzőaknába.
Itt a felsőbb járatok egyikét megcsáklyázva, majd a falból kinövő oszlopokra kapaszkodva feltornászta magát a legfelső nyílásig, melynek rácsát könnyedén szétmaratta a magával hurcolt savval. Innét a fagyasztóterembe jutott, mely láthatólag évek óta használaton kívül volt helyezve, hisz mindent méteres jégréteg borított. Azért a létrán felmászott a felső vezetékekhez, és leakasztotta a csövekről lógó kampók egyikét.
Mivel eddigre alaposan átfagyott, muszáj volt hamar kijutnia. Nem sokat habozott, kampójával jókora léket ütött a terem közepén húzódó gázvezetéken, aztán a vasajtót csapkodva szikrákat csiholt. Képzelhetitek, mekkora volt az ezt követő robbanás, még a vastag falon is akkora lyuk támadt, melyen még egy teherautó is átférne széltében. (No jó, az talán mégsem, de csak azért, mert keresztbe nem tud közlekedni.)
Bezzeg Gorgiousnak kutya baja sem lett, sőt, kezdte igazán elemében érezni magát. További tárgyak után nézett, melyeken folytathatja a tombolását, így akadt meg a szeme a kijáratot zordan őrző bútorokon, melyek az illetéktelen behatolók elpusztítására voltak kiképezve.
Azt hiszed, viccelek? Mit gondolsz, milyen érzés az, ha a kályha ajtaját nyitogatva rád támad, miközben vágtató asztal próbál felöklelni? Elárulhatom, rendkívül nyugtalanító. Ám a barátom szemrebbenés nélkül a fali tűzoltó felszereléshez sétált, a kis kalapáccsal betörte az üvegvitrin burkolatát, aztán a belőle kiemelt szekercét könnyedén lóbálva megállt a bútorok előtt. Azok némileg meghökkenhettek nyugodt viselkedésén, bizonyára kétségbe esett sikongatáshoz voltak szokva, hát még akkor hogy megnyúlt nem létező arcuk, mikor Gorgious a legkisebb sámli fölé emelte fegyverét, és mosolyogva felajánlotta a választási lehetőséget, miszerint vagy elállnak az útjából, vagy tűzifát hasogat az apróságból.
Bárcsak láthattam volna, hogy iszkoltak a konyhabútorok! Vissza se néztek, úgy tűntek el a legsötétebb sarokban.
Körülbelül eddigre verte ki Candy a robot biztosítékát, aki mozdulatlanul terült el a szoba padlóján. A jó munkáért fizetség jár, így távozás előtt még kiszolgálta magát a szófa párnája alá rejtett pénzkötegekből, aztán kifizette a légytaxit, sőt, még egy fuvarra is maradt pénze a teleportszobába. Innét gyakorlatilag bárhová eljuthat az ember, már ha sikerül kitalálnia a megfelelő kombinációt. Ugyanis a termet számos teleportfülke töltötte meg, és ha nem a megfelelőbe léptél be, csak a kiindulási ponthoz térhettél vissza. Sokat próbálkozott, mire rájött a sorrendre, akkor átlépett az első, majd a harmadik, az ötödik, a nyolcadik, a tizenharmadik, végül a huszonegyedik kapun, s megérkezett a Gorgious által is megtalált szobába.
Ja, igen, Stereo. Róla majdnem megfeledkeztem. Mikor átlépett a biztonsági kapun, egyenesen a központi adatbankba jutott. Itt igazán nem sok tennivalója akadt, az összes falalt unalmas monitorok borították, csak egy helyütt jelentett némi változatosságot a teleporter, mely a terem egyetlen nyomógombjához vezetett. Ezzel emelhette fel a falat, mely a kijáratot rejtette, de persze át kellett hágnia pár biztonsági előírást, hisz ehhez elvileg még egy személyre lett volna szükség, aki lenyomva tartja a pedált, de most elég volt az űrtégla is a kitámasztásához.
Az ajtó mögött – legnagyobb boldogságára – idióta memóriajáték fogatta. Tudjátok, az a fajta, amelyikben színes lámpák csipogó hangot hallatnak, neked pedig a felvillanás sorrendjében kell lenyomnod őket, míg eleged nem lesz belőlük. Ez a játék épp neki való volt, hisz nagyon szeret tarka gombokkal játszani (az űrhajónkban feketére kellett festeni az önmegsemmisítő gombokat, mert valahányszor meglátta őket, mindig meg akarta nyomni), de még jobban örült, mikor átléphetett a következő ajtón, egyenesen a professzor irodájába. Az egész szoba feketére volt festve, de az íróasztalon rengeteg billentyű kacsintgatott felé. Fülig érő szájjal telepedett le a magas karosszékbe, és a megnyugtató környezetben álomba merült.
Időközben az arra járó takarító engem is kiszabadított cellámból, és elkalauzolt a mellékhelyiség felé. (Kezdem azt hinni, hogy az én sorsom a férfimosdók bejárása. No, nem mintha panaszkodnék, a közellétük bizonyos esetekben rendkívül hasznos lehet.) Mindenesetre ez sokkal kellemesebb környezetet jelentett, mint a csészéken keresztül megközelíthető labirintus. Az volt csak az unalmas hely, órákon mást se láttam, csak fehér falakat, és rengeteg szétszóródott golflabdát, aztán végül, hosszú bolyongás után belefutottam hipercsigába, a megszállott száguldozóba, aki felajánlotta, hogy elvezet a kijárathoz. Boldogan éltem a lehetőséggel, de valószínűleg zavarba jöhetett személyemtől, mert ettől kezdve csak a törött lábú csiga sebességével mozgott.
Az utazás végeztével, mikor felébredtem, megérkeztem a golflabdák életcéljához, az egyes számú lyukhoz. Mivel többnek tűnt egyszerű üregnél, bemásztam, és igazam be is bizonyosodott, mikor űrpuffancsok között találtam magam. Ezek a kis zöld lények kedvenc csemegéim közé tartoznak, ruganyos testükből nagyszerű buborékot lehet fújni, ráadásul ennek egyetlen rájuk gyakorolt hatása heveny lebegésben nyilvánul meg. Úgy belemelegedtem a fújkálásba, hogy észre sem vettem, mikor kirepültem a szellőzőnyílások egyikén, csak a jókora ventilátor duruzsolására figyeltem fel.
Immár elképzelésem se volt, merre járhatok, útbaigazításért a rácsokat javító munkáshoz fordultam, de beszélgetésünk hamarosan a lábbelikre terelődött. El se tudta képzelni, hogyan vagyok képes harminc kilós vasbakancsok nélkül megállni a folyosón anélkül, hogy a propeller beszippantana. Igazából én se tudtam, de tagadhatatlanul kényelmesebb volt így álldogálni, mint a földhöz szögezve. Példámon felbátorodva a pasas is lecsatolta topánkáit, aztán rövid, de nagy beleélést sejtető sikoltás közepette a pengeéles szárnyak felé repült. Még szerencse, hogy testét fémburkolat védte, különben az egész járat új, vörös színezetet kapott volna.
Így juthattam ki a sivatagba, csak hogy onnét térhessek vissza a bázis főbejáratához. Először nyugatra indultam (le, nyugatra x3), de a földön heverő locsolócső melletti nyomok egyértelműen arra utaltak, hogy keletre kell keresnem az utat (délre x2, keletre x6). Rövid vándorlás után arra is rájöttem, hogy az emberek nem feltétlenül a helyes úton járnak, hacsak nem életcéljuk, hogy rengeteg homok közt pusztuljanak el. Emlékeztetőül magamhoz vettem a felfedező koponyáját, aztán inkább északra fordultam, hátha arra több szerencsével járok (balra, északra x3, fel).
És igazam lett, máris a kapucsengőként szolgáló tölcsér előtt álltam bebocsátásra várva.
Közben hangomat kieresztve Stereót szólongattam, Etno is megtette a magáét. Amint a rugóra lépve kimászott a kenyérpirítóból – melybe isten tudja, hogy került bele – boldogan tapasztalta, hogy épp a főkaput üzemeltető fogaskerék-rendszer előtt áll. Még nagyobb megelégedésére szolgált, mikor felfedezte, hogy a kerekek nem forognak, mert a felső emeletek egyikén valami megakasztotta őket. (Tudjátok, imád bonyolult gépezetekkel bütykölni, egyetlen alkalmat sem hagyna ki a szerelésre.) Tucatnyi létrát és lépcsőt mászott meg, míg végül megtalálta a hiba forrását, a szerencsétlenül járt patkányt, akit néhány erős rántással eltávolított a fogak közül. Így végre forgott a gépezet, és én is visszajuthattam barátaimhoz.
Persze nem tudtam csak úgy lesétálni a mély aknába, a locsolócsőre kötözött koponyát kellett a kinti vízvezetékhez erősítenem, hogy lemászhassak a mélybe. Ám végül mind ott álltunk egymással szemben, és már csak pár lépés választott el imádott űrhajónktól. Jókedvűen tettük meg az utat, előre tervezgettük, mi mindent fogunk mesélni a barátainknak, mikor hazaérünk, de számításainkba megint hiba csúszott: már csak integetni tudtunk felszálló hajónknak, mely úgy tűnik, nagyon megtetszett a korábban megismert takarítónak.
De kalandjaink során hozzászoktunk a sors fintoraihoz, szomorkodás helyett rögtön új megoldás után néztünk, melyet rögvest meg is találtunk egy kiszuperált rakéta képében. Mélyet sóhajtva indultunk el felé, szinte alig méltatva figyelemre a fegyvert lengetve közeledő professzort, csak Candy vette rá a fáradságot, hogy miközben feltöltötte a hajtóművek tartályait, a kicsapó lángcsóvát unalmas ellenfelünk felé fordítsa, kinek arcáról meglepően gyorsan fagyott, vagyis inkább perzselődött le a mosoly. Mi viszont fütyörészve léptünk be a zsilipbe, és most itt vagyunk.
Hát, ennyi. Izé… itt vagytok még? Mindenki elaludt? Hm. Talán mégsem kellett volna ilyen hosszúra nyújtanom a mesém?
