Jó Reggelt Világ! – kezdhetnénk a Robin Williams által híressé tett kiszólás elferdített változatával. Esetleg az is lehet, hogy ez volt az eredeti. Rendhagyó a GURU történetében, hogy egy teljes oldalt kap a filmrovat, de halaszthatatlan elmemozgatásról van szó.
Az egész azzal kezdõdött, hogy megnéztem az új Robin Williams filmet, a Játékszereket. Nem állítom, hogy úgy jöttem ki a moziból, mint ahogy bementem. Hogy miért? Mert nem lehet csak úgy egyszerûen lesöpörni egy nevetéssel a film hatását. A történet egy játékgyáros halálával kezdõdik, amely tragikomikuma, még a hollywood-i sziruptól sem áll túl messze. De halála elõtt ad egy esélyt testvérének – a Tábornoknak -, hogy visszatérjen a háború birodalmából az emberi létbe. Kissé komikus vívódása kezdetben azt sugallja, még esetleg sikerülhet, talán nem veszett el örökre a “sok kicsi Sztálin, ici-pici Hitler” rétegben. De sajnos elhangzik egy varázsszó: “kémkedés” Ekkor beindul a gépezet, amely mindenkire a gyanú árnyékát vonja, a színes falakra ellenséges árnyakat vetít és szögesdrótokkal fonja be a nyitott kapukat.
A másik oldalon áll a játékgyáros kicsit lökött fia és “testvére”, ja és a világ napos oldala. Hát ezt az ütõdött játék tervezõt “alakítja” – lehet hogy nem is kell hozzá színészkednie – Williams. Mulatságos masináival, “öntömjénezõ zakójában”, tiszta érzelmeivel csak azt érzékeli, hogy valami nincs rendben. A vidám munkások között katonai õrjáratok jelennek meg. A kapuknál biztonsági õrök azonosító kártyákat ellenõriznek, a falak pedig mintha kezdenék maguk alá temetni a világot. A korábban vidám játékgyárban megjelenik a lezárt, titkos övezet és egyre terjeszkedik, elvonva a levegõt az életet adó kéket.
Mit tehetünk ellene, amikor azt sem tudjuk mi az? – vetõdik fel a kérdés, a film közepén. Szükséges-e a játékoknak elembertelenedni. Törvényszerû-e az 1 ember = 1000 pont, és az ENSZ mentõ – 1000 pont egyenlet megvalósulása. Ér-e egy emberi élet pontokat és lehet-e “Nice Kill!” – felkiáltással nyugtázni egy repülõ lelövését.
Bár a film nem áll egyértelmûen a “Barbi-k és a Pony-k” oldalára, erõsen megkérdõjelezi a J. I. Joe-k és Transformers-ek szükségességét. Az agresszív videójátékok hatása is kétséges, a gyerekek pedig mindenhonnan a brutalitás és az erõszak kisugárzását érezhetik.
Hát nincs ebben a világban egy sziget, ahol a szeretet az erény, és nem a megölt ellenségek száma; ahol nem kell minden percben rettegni az ellenség harci tevékenységétõl. Egy világ, ahol álmaink nem feketék és szürkék, hanem rózsaszínûek és világoskékek.
Mikor kényszerülnek végsõ összecsapásra ezek az erõk – boncolgatja a film. Kénytelenek leszünk-e elõbb-utóbb menekülni saját agresszivitásunk elõl, vagy legyõzhetõ ez az erõ. Agresszorokká válunk-e mi is?
Egyszerûen muszáj megnézni, hogy mindenki szembesüljön önmagával. A film természetesen “happy end”, de nekem, mint számítógépesnek van/volt/lesz némi lelkiismeret-furdalásom. Ezért is írtam ezt a cikket.
