Versailles 2

Régen igazán üdítő élmény volt, amikor egy point & click stílusú játék a gépünkre került, mivel az előre megrajzolt hátterek akkoriban már olyan képi világot kölcsönöztek a játéknak, melyről real-time módban még csak álmodtunk. Egyik nagy képviselője ennek a stílusnak, és talán koronázatlan királya is, a Myst III, melynek nem olyan régen megjelent a felújított változata is. Ebben már first person nézetben be tudtuk járni azt a vidéket, ami anno még csak „háttér” volt. Azt gondolhatnánk, hogy ez a műfaj kissé elavult, és haldoklóban van a sok 3D shooter özöne mellett, ám néha-néha még a játékfejlesztők visszanyúlnak ehhez a stílushoz. Nem oly régen „borzonghattunk” a Necronomicon című alkotás alkalmával, ami, ha nem csal az emlékezetem, ugyancsak francia fejlesztés volt. Most pedig itt a Versailles második része, ami viszont már biztos, hogy ízig-vérig francia.

Eléggé furcsa, hogy egy ilyen stílusú játékkal a fejlesztők sikerre számítanak. Hisz a fent említett „haldoklás” talán nem is áll annyira messzire a valóságtól. Igaz, eme stílus rajongói leharaphatják a fejem, de ha reálisan megnézzük, hogy a világon pár évvel ezelőtt mennyien játszottak ilyen játékokkal, és hogy most mennyien tesznek imígyen… Az eladási statisztikák magukért beszélnek. Csak arra akarok kilyukadni, hiába egy remek történet, ha ebben az elkényelmesedett (mindent gépekkel helyettesítünk) és rohanó világban egy ilyen külsejű játék tárul elénk a monitorunkról. Tehát szerintem a Versailles 2: Testament of the King késett jó pár évet ahhoz, hogy befutott game válhasson belőle. 

De nézzük akkor, hogy mi is az a stílus, amelyben a fejlesztők a Versailles 2-t megalkották. Alapjában véve egy történelmi kalandjáték lenne, amely az 1700-as évekbeli Párizs melletti Versailles-ba kalauzol minket. A helyszín maga elég sok mindenről híres, többek között itt írták alá az I. világháborút befejező békeszerződést is. Azt is érdemes tudni, hogy a „várost” XIV. Lajos építtette, aki a Napkirály (mint tudjuk, „színészi tehetsége” révén jutott ehhez a titulushoz) néven is ismeretes volt. A kastélyhoz egy hatalmas park is tartozott, aminek tervezése sem volt egy egyszerű feladat, majd később újabb házak és épületek kerültek a kastély köré. Azt sem árt elfelejteni, amit kevés filmben és játékban tüntetnek föl, hogy a palota minden ragyogása ellenére nélkülözte a mellékhelyiségeket, továbbá nemcsak a szórakozást és a fényűzést garantálta, hanem a könnyű ellenőrizhetőséget is, hiszen az előkelőségek és politikai befolyással rendelkezők ezáltal egy helyen csoportosultak.

Mikor elindítottam a játékot, először kicsit szétnéztem a menüben, és nem kis meglepetésemre egy könyvvel is felérő dokumentációs anyagot találtam az 1700-as évekbeli Európáról, XIV. Lajos királyról, és Versailles különböző épületeiről, valamint még sok minden másról. Emellett néhány utcát be is járhatunk Versailles-ban, még ha nem is játszottunk előtte egy percet sem. Persze idővel a bóklászás céljából bejárható utcák száma úgy nő, ahogy minél előrébb jutunk a játékban. A dokumentációkat pedig korabeli képek színesítik, ebből is kiderül, hogy a készítők nagy hangsúlyt fektettek a történelmi háttér felkutatására és reprezentálására. 

Amikor viszont elindítottam magát a játékot, azt hittem, nem jól látok. Az elém táruló látvány csöppet sem volt mondható szépnek, de azért talán elfogadható. Közelről animált szereplők és élőlények várnak ránk, míg távolról minden elmosódott színfoltnak látszik. Talán ez azt akarta érzékeltetni, hogy messziről az emberi szem sem látja a részleteket, de ez azért túlzás. Ráadásul az animációk sem a legjobb minőségűek, és míg közelről a szereplők mozognak, távolról álló szereplőket látunk, mint egy festményen. A környezetre szintén ez a jellemző, míg közelről viszonylag szépen kidolgozott falak láthatók, távolról az ablakokat csak egy-egy sötét foltnak látjuk. Emellett a játékterünk – még a műfajhoz képest is – igen-igen meg van szabva: egy-egy területen körülbelül három-négy „beállított” mozgáspontunk van. Azaz ha megjelenik a kéz, klikkelünk és hirtelen „odateleportálódunk”. Persze szemünknek teljes mozgástere van, így a kamerát bármerre forgathatjuk az adott ponton, ahol állunk. Így végül is nem jelent túl nagy kihívást, hogy megtaláljuk az adott szituációhoz a megoldást, mert akkor és ott úgyis csak azokkal beszélhetünk, és azokkal a tárgyakkal kezdhetünk valamit, amelyek fontosak lehetnek számunkra. Néhány klikkel az egerünkön például már ki is dobattuk a már bosszantóvá váló részeg fickót a kocsmából. Nem azt mondom, hogy legyen minden 3D-s, mert abból van elég a piacon, de szerintem megmaradhatott volna az előre megrajzolt háttér, míg virtuális lábunk teljes szabadságot kapván mindent bejárhattunk és megvizsgálhattunk volna. Így legalább a játékidő is lényegesen megnőne, és a feladatok is bonyolódnának.

Egyetlen igazán felemelő érzés kerített hatalmába a játék során, és ez a szereplők beszéde volt. Igaz, nem vagyok egy angol nyelvész, hogy megállapítsam, milyen a franciás angol, szerintem a játékosok sem azok, viszont a Versailles 2-ben a megszólalók beszéde valóban franciásan hatott. Ezért igazán dicséret érdemli a szinkronhangokat, de nem csak az akcentus érezhető jól az alanyoknál, hanem hogy például milyen rangot tölt be az illető a társadalmi ranglétrán. Ezek a dolgok pedig igen fontosak voltak abban a korban, persze a ranglétra érzése a hozzánk fűződő viszonyból is érezhető, így tehát egy elkényeztetett ficsúr másképpen beszél velünk, mint egy lovászfiú, vagy egy csapos a kocsmában. A zene – már amit hallani fogunk a játék során – szintén elég hangulatosra sikeredett, ez is hozzájárul a korhűséget kialakító összképhez. 

Az irányításról esett már pár szó, de van még egy dolog, ami fontos része a játéknak, és ez az inventory, vagyis a „hátizsákunk”. Nincs túlbonyolítva, a képernyő alján lévő négyzetekben láthatjuk az összes nálunk lévő dolgot, ez kezdetben csak néhány fontos apróság, mint kesztyű, kalap, tőr, egy levél, míg később ide kerülnek a további talált vagy kapott „kacatok” is. Ha valamelyiket használni akarjuk valahol, vagy valakin, akkor a szokásos „megfogom, és a kívánt alakra vagy tárgyra klikkelek vele”-módszerrel juthatunk eredményre. Persze ezen a téren is hagy kívánnivalót maga után a készítők kreativitása, mert ha az adott szereplőnek nincs kapcsolata a tárggyal, akkor nem történik semmi. Így aztán például hiába kattintgatunk a karddal a városőrre, ő továbbra is csak bambán néz majd ránk. Nem nagyon jelent kihívást a játék, mert aki kevésbé tud angolul, vagy túl gyors volt a beszéd, az is megoldhatja a dolgokat néhány egérmozdulattal. 

Szerencsére a fontosabb animációkat a program jegyzi magának, ezeket aztán akárhányszor megnézhetjük később, ha kedvünk szottyan rá. Ám ezen videók szintje körülbelül a már említett Myst III szintjén maradt, de persze a fanatikusokat még ez sem érdekelheti igazán, hisz a Versailles 2-vel egy virtuális történelemórán vehetünk részt, úgymond „beleszólva” az eseményekbe. Viszont ha őszintén bevalljuk, akkor a játék régen elavult dolgokat vonultat fel grafikai és játékmenetbeli vonatkozásaiban, és a már említett elemek miatt a kihívás is igen csekélynek mondható. Kérdés, hogy hosszútávon el tudjuk-e viselni az elmosódott távoli dolgokat, és a majdnem idétlennek mondható animációkat. Emellett a program igen gyakran önkényesen elküld minket melegebb éghajlatra, azaz fogja magát, és minden előrejelzés nélkül kilép, éppen ezért nem árt az igen gyakori mentés. Viszont ha mindent képesek vagyunk figyelmen kívül hagyni, ami egyébként idegesítő lehet (legalábbis engem bosszantott), akkor a Versailles 2 szerezhet nekünk néhány kellemes órát.