Megint egy játék, amelynek a nevében egy sorszám szerepel – ezúttal egy Vietnámban játszódó FPS folytatása. A kelet-európai fejlesztőgárda első programja annak idején egész komoly sikereket könyvelhetett el, és még egy kiegészítőt is megért. A menetrendszerűen érkező második epizód azonban számomra nagy csalódás – az okok kiderülnek hátrébb, a cikkben.
Amikor felmerült, hogy kell egy cikk a Vietcong második részéről, minden unszolás nélkül én magam jelentkeztem e nemes feladatra. Az ok rém egyszerű volt: két évvel ezelőtt, amikor az ismeretlen Pterodon nevezetű csapat kihozta az első részt, nagyon jókat játszottam vele, ezért úgy gondoltam, ismét egybeköthetem a kellemest a hasznossal, és cikkírás címszó alatt egy jót játszom is. Ehelyett pont az ellenkezőjét kaptam – a játék minden egyes perce csak kínszenvedést okozott, és bármennyire is utálom más munkáját lehúzni, a Vietcong 2 esetén nincs az az erő, mely képes lenne a cikk leadása után egy percre is rákényszeríteni arra, hogy tovább küszködjek a programmal. Nézzük a jó oldalát: több mint 3 giga hely fog felszabadulni a gépemen, mivel a kicsike installálás után ennyit foglal el.
A játékot meglátni és „megszeretni” egy pillanat műve volt. Na jó, legyen mondjuk 2 perc, mivel ennyi ideig tartott, míg az indító ikonra kattintástól eljutottam a tényleges játékig. Egyből hátrahőköltem: ki a fene vette le a grafikai részletességet? A program ugyanis olyan khm… primitíven nézett ki, hogy az install DVD-t simán oda lehetne adni az ókort kutató régészeknek, mint valami ősi leletet. Igazság szerint fontolgattam, hogy egy próba erejéig felteszem a játék első részét és megnézem azt is, mivel emlékeim szerint már az szebb volt, mint a mostani epizód. Természetesen a beállításokat nem piszkálta senki, messze felette voltak a lehetséges minimumnak, csak éppen ez a játékon nem látszott: fakó színek, elnagyolt objektumok, gyenge textúrák. Persze, ilyenkor jöhet az a mentség, hogy csúnyának éppen csúnya, de legalább gyengébb gépeken is jól elfut. Na a Vietcong 2 megmutatta, hogy a giga rammal megtámogatott Barton 2500+ processzor, és a mellettük ketyegő Radeon 9800pro (ez lenne a konfigom) Csehországban bizony már csak irodai gépnek tekinthető, mert szerintük játékra már nem alkalmas. Ugyanis a termék 1024×768-as felbontásban is borzalmasan szaggatott (szemben olyan „primitív” programokkal, mint a HL2 vagy a Doom 3), különösen akkor, ha egy ferdeszemű elém ugrott és úgy döntött, hogy eltesz láb alól. Néhány ilyen jelenet után csak azért nem téptem ki a hajamat, mert már nincsen túl sok belőle, vigyázni kell rá…
A grafika és a gépigény tehát csapnivaló, a fejlesztők biztos, hogy vagy hibernációban vagy sztázisban töltötték az elmúlt két évet, esetleg nem próbálták ki valamelyik közelmúltban megjelent FPS-t.
Persze a grafika nem minden – mondjuk, ez egy FPS-nél elég sután hangzik –, ha a játékélmény pótolja a hiányosságot. Sajnos e tekintetben sem túlságosan jó a játék. Egyjátékos módban kettő kampányt kapunk. Az első rész dzsungelharcai helyett ezúttal a városi dzsungelben lövöldözhetünk a sárgákra, és újdonság, hogy a második kampányban vietcong harcosként vadászhatunk az amerikai betolakodókra. Ez utóbbi igen kellemes fordulat, talán még nem is nagyon volt olyan FPS, ahol nem a hős amerikaiakkal kellett nyomulni. Üröm az örömben, hogy a vietcong kampány rendkívül rövid, az amerikaihoz képest olyan mintha csak egy szimpla pálya lenne – az egésznek olyan „csapjuk össze”-hangulata van. Az amcsi kampány sem túl hosszú, alig több, mint 10 óra alatt le lehet tudni, feltéve persze, hogy van elég nyugtató odahaza, mivel a játék egyébként nem könnyű. Némi pozitívum, hogy nem egy szál magunkban kell rambóznunk a házak között, hanem társaink is vannak, akiknek a Brother in Armsban már látott módon adhatunk ki parancsokat. Azért az utasítások komplexitása kissé alacsonyabb a BiA-nál: egy parancs van, a menj oda, de ez egy FPS-ben azt hiszem elég is. Embereink automatikusan lődöznek, fedezéket keresnek és igyekeznek vigyázni magukra, úgyhogy a kommandírozásukkal nem kell sokat törődni. Csapattársaink lőszert és orvosi segítséget is tudnak adni, ezzel nagyon megkönnyítik a dolgunkat, hiszen nem kell attól tartanunk, hogy kifogy a muníciónk, vagy éppen elfogy az életerőnk. Ez kicsit beépített csalásnak tűnik, viszont van ellensúly is: menteni csak korlátozott számban tudunk. Embereink – az előző résszel ellentétben – nem sérthetetlenek, bár igen ritkán halnak meg: a játék során többnyire az én gránátjaim végeztek velük, ami kismértékben a saját, nagyobb mértékben azonban a mesterséges intelligencia (vagy inkább mesterséges butaság) az oka. Saját csapattársaink ugyanis hajlamosak szépen belerohanni a kereszttűzbe, éppen amikor egy VC-t szeretnénk hidegre tenni, s az eredménye egy jó kis teamkill plusz a küldetés azonnali elvesztése. Az se idegnyugtató, hogy a harcok jó része épületeken belül, szűk folyosókon játszódik, ahol 3-4 támogató barátunk simán tud olyan közlekedési dugót okozni, mint egy baleset a csúcsforgalomban. A szembenálló oldal sem sokkal intelligensebb: bár az ellenfelek igyekeznek fedezéket keresni, minden további nélkül figyelem kívül hagynak bennünket miközben egy nehézgéppuska mögül pásztázzuk a terepet, és képesek mondjuk olyan 4-5 méterre előttünk keresztülszambázni a nyitott területen, hogy lehetőleg minél könnyebben leszedhessük őket. Ezt jól ellenpontozza az a hűvös profizmus, ahogyan céloznak a gépi ellenfelek: a lehajtott fejjel, odalent az utcán rohamozó VC minden további nélkül leszed minket az emeletről, vagy éppen fedezék mögül is kilő anélkül, hogy kidugná a puska csövét. Ennek fejlettebb változata az a harcos, aki simán kilő bennünket egy épület sarkán keresztül – biztos a kalasnyikovja uránmagos lövedékekkel van megtöltve, amelyek szelik a téglafalat, mint kés a vajat.
A szingli mód mellett van kooperatív és multiplayer játék is, amelyben semmi különös nincsen: a szokásos játékmódok járművekkel megspékelve, viszonylag primitív és gyengén megszerkesztett pályákon. Egyetlen előnye a multinak, hogy az AI legalább nem béna (persze ez játékosoktól függ 🙂 ) ám ez manapság azt hiszem túlságosan kevés ahhoz, hogy a játék felszínen maradhasson. Ugyan látnoki képességeim nincsenek, de a VC2 nem lesz olyan milliós eladásokkal büszkélkedő sikertörténet, mint az előd. Úgy gondolom, hogy a kiadó megcsókolhatja az anyaföldet, ha nem lesz veszteséges a projekt, utána pedig legyen szíves elgondolkodni azon, hogy mit ad ki legközelebb.
A Tet offenzíva
Az 1968. január 30.-án megindított észak-vietnámi támadás komoly meglepetést okozott a déliek illetve az amerikai hadsereg számára, mivel a háború előző éveiben a buddhisták újévi ünnepe automatikusan tűzszünetet is jelentett. A támadók egyidejűleg 5 nagy és közel 100 kisebb várost rohantak le, s a harcokba az észak vietnámi hadsereg mellett a népfelkelők és a vietcong is bekapcsolódott. A harcok főként Hué-ban (itt játszunk mi is) és Saigonban húzódtak el, a kommunisták közel 50000, míg az amerikaiak több mint 5000 fős veszteséget szenvedtek. Bár a számok alapján az offenzíva katonailag kudarc volt, egyfajta fordulatot jelentett a háború menetében s hatására világszerte jelentősen megnövekedtek a háborúellenes tüntetések.
